JÉGÉ HIÁNYA
Holnap nyakunkon újra István király,
és kertem ácsolt ebédlőasztalán
ma reggel az első féligrágott diót,
hagyta horányi mókusom.
Ülök a gép előtt, sorokon dolgozom,
rímeket irtok, gondolkozom,
hogyan tehetném egyszerűbbé,
hogyan változtathatom derűvé
a csendes magányt.
Születésnapja van ismét,
és nem titok már, nincs keserűség
bennem, ha kiállok valami placcon,
mint rossz ripacs, szomorújátékot adva,
eljátszom, elmondom, megrajzolom
a szimpla szavakban elmondhatatlant,
varázsos dallamát együttélt időknek,
és a játék végén,tapsra nem várva
elkullogok.
Hogy elment, el is veszett a forgatagban,
bújt, rejtőzött, de számtalan alakban
láttam aztán.
Hamis név mögött rejtette létét,
próbálta kizárni lehetőségét
minden találkozásnak.
Megértsem? Miért ne?
Hiszen, ha akarok, találok csokornyi
magyarázatot, csokorban száraz virágot,
okot, felmentést, igazolást,
mutathatom, hogy én is nagyot hibáztam,
álmokra, őrá, a lelkére vágytam,
oly erővel, hogy elszívtam szabad levegőjét.
Mutathatom, hogy lehet, akaratlan,
de két ölelés közt, boldog-öntudatlan,
kalitkát építettem, hogy rabságban tartsam
szabad madaram.
Ő is hibázott? Kit érdekel ma?
Kit érdekel, ha vissza nem hozza,
sem ima, sem hívás, se sorsszerencse,
se annyi írás, mi róla szól,
mit egyet sem ismer,
nem olvashatok neki?
Olcsó műanyagdoboz,
benne tengelyen, apró acéldarab,
iránytű lettem, hogy saját tenyeremben,
magamnak mutassam,
forogva össze-vissza, tanácstalan,
az irány, s hozzá az út merre van.
Csak egy beszélgetésre,
hozd vissza Istenem!
Balog Gábor
-csataloo
2006.10.09.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése