VERÉBÉLETEM

VERÉBÉLETEM


Gondoltam egyet, s a szélre ültem,
koszos, kopott verébként repültem
surranva, megtűrt városlakó,
lószart, zabszemet elhagyó,
vidéki csendből származó
szárnyasállat.

A házak alattam, mind ketrecek,
megtöltve kétlábonélő’ emberekkel,
hozzájuk csapódott, vett,
talált, vagy tenyésztett ebekkel,
nagyritkán véletlen szült gyerekkel
szundikáltak.

Kémények szürke füsttel pipáltak,
tört cserépen megült a pára,
köztéren senyvedő fára sok
hozzám hasonló madár ült morzsára,
lenmagra várva, hogy jön majd a reggel:
egy öregasszony.

Az októberi ég, meg a hajnal,
hogy verébhez hasonlíthasson,
pottyantott cseppekben vizet
jó magasból, nem volt fukar.
Koránkelő haszid széles kalapján
landolt az áldás.

Megpihenni tetőnyeregre ültem,
Óvatos csivitként a csendbe küldtem
Néhány sort régenírt’ fohászból.
Nem vettem észre, hogy tetőnyílásból
les rám a sanda Rém.
A macska.

Mit mondjak? Nem figyeltem,
saját hibáim foglya lettem
így senkit nem hibáztatok,
hogy szőrős húspamacs szájából pislogok
ébredő világra. Várok gerincroppantó
harapásra.

Maradtam volna színtelen,
átváltozásra képtelen
emberalakban ember!!
Nem sikerült.

Balog Gábor
-csataloo-
2008.07.27.
A hirtelenjött képesség kivirágzott,
átláttam téglán, malteron,
át  falon rögzített képen,
láttam,  Soós úr éppen nejét simítja
éppen laposra,
láttam,
zálogház széftermében
aranyláncot cserél papírosra
lecsúszott zenész,
nőt láttam, ahogy a kádat mossa,
 meztelen,
szemem bár verébnyi volt
tudatom emberi maradt.