FONÓNŐK

FONÓNŐK

Kissé előrehajlik, ujja jár serényen.
Sok apró rostot egymáshoz illeszt, összefon.
Egyre több lesz a mérhető fonal.
Arcán csendes, mosoly,
haja, mint dióolaj,
rajta csendben siklik a hold ezüstje
éjben és nappal is.
Dolgozik, nem tudni, kedvvel,
vagy kedv nélkül teszi,
puha lánykezével egymáshoz
rendezi,
simítja már megfont,
törött szálvégekhez igazítja az újat,
mit vakon markolt
nagy háncskosárból.

Két nővér lesi árgus szemekkel,
a termék,  kis életem
sodrott fonala készen,
benne minden
előre meghatározottan, kivel,
kikkel találkozom,
és ha úton magamra maradtam,
ki lesz,
ki pótolhat űrt, beállhat mellém,
a fonál szövetéhez rostnak.
Lesik és teszik dolgukat ők is,
az egyik mér, a másik vág.
Sic volvere Parcas.

Szálba sodorva, egymáshoz fonva
kezükben mindenem,
felmenőim létének egy-egy darabja,
simításuk arcomon,
csokornyi baráti hátbavágás,
nem egy tőlük kapott pofon,
mi arra nevelt, hogy helyem
párkafonálban
biztos, jól megalkotott legyen,
legyek erős, ne törjek, hajoljak,
köthessenek rám csomót,
vagy szőjenek belőlem meleg takarót,
hogy édesítsem
álmodni vágyó,
halandó nők pihenését.

A fonálban mellém tapad
minden új is, mi belőlem fakad,
szó szálló, kép fakuló,
élet, mag, jó földbe rakottan,
kedvvel és hittel megalkotottan,
ezernyi, apró sorsvonal.

Jó, hogy itt vagyok,
itt, mellettetek,
érezni hozzám tartozó,
énbennem rokon testetek,
figyelni csendes mosollyal az ollót
Atroposz kezében.

Balog Gábor
-csataloo-
2005.01.11.