A GYEREKSZEDŐ NYOMÁN
Pőre testemen most nem
lesz
szinte semmi.
Úszógatya, sárga
viharkabát,
s indulok máris a nyári
alkonyatba,
a vízhez.
A nap már lebukott,
csak vörös kontúrral
jelzi
fenségét túlparti
hegyeknek.
A nyaralók is mind
pihenni mentek
A homokban hangyaleső
már zsákmányra nem vár.
A limány felső végében
valami hal pipál.
Egy ház apró ablakából
gyerek les félelemmel,
ahogy – aszott test,
csontsoványan –
az örökkévalóság, a
folyó felé megyek.
Bele kellene
égetnem magam
valami már nem létező,
személycseréken átesett
köztudatba,
kellene még
talán egy nem magányos
kocsmaszék a pultnál,
ahol nagy arcok tárgyalják
a politikát,
de nincs!
Már nincs olyan!
Az egykor ismerősök
rég kihaltak,
tán mindössze hárman
maradtak,
s közülük egy, ha
felismer.
Leellenőriztem.
A folyó előttem.
Hang nélkül csobbanok,
magam vagyok magamnak a
látvány.
Az alkonyatból késő
este lett,
a csendek megnőttek,
a kelő hold fényében
hétszer hét-szín,
fekete szivárvány mesél....
Színekről.
A part visszavonzott
magához,
vagy kivetett oda a folyó.
Szinte mindegy!
Ülök, s a rég
eltávozott
gyerekszedő főorvos-úrra
gondolok,
aki – lábán már csak
bőr, izomból semmi –
temetni ment esténként
önmagát,
siettetni az elmúlást,
mert otthon
fiatalka feleség és két
gyerek
már nem szerette látni.
Eszembe jut egy rég
bennem-motoszka kérdés!
Mit mondott, írt,
hogyan gondolkodott volna
az a legnagyobb,
ha nem felmenő ágában,
harminchétben végzi
életét síneken,
de hetvenháromban
már szapulhatja bátran
Rákosit,
csak az aktuálpolitikát,
megvalósult álmait lenne
ajánlatos
dicsérnie,
és néhány évvel később
ha megéli,
már igényelhet turista
útlevelet.
Balog Gábor
-csataloo-
2024.03.11. 18:17