MESESÍRÓ

Mesét, ha írok,

hol-volt, hol-nemvolttal kezdem,

és belefeledkezem a hangulatba.

Gyermek vagyok,

meg felnőtt,

újra, meg újra,

s a toll kezemben

karistolásig tépi a papírt.

Mesét, ha sírok,

nevetek magamon

teli száj-mosollyal,

szállok, repülök

hajnali önmagammal,

fenn, mindig csodafenn!

Albatroszszárnyakkal,

pariban a viaszkos Ikarosszal,

sosem zuhanva.

Köröttem

minden tan-és nem tanmesék

Döm-Dö-Dömjei meg a törpék

a hozzám hasonlók,

és az óriások is,

mint elefánt-magam,

közös asztalnál,

valami költőtáborban ki porcelánboltot,

ki

helyesírást és szerelmet tanul,

ki-kivel,

azt, hogy helyükön legyenek a rímek,

ditirambusok zenéljenek,

s a sok villogó sziporka

csöppnyi fényt adjon nekem is

önbecsülésre.

Mesét, ha írok

nem lesz benne tündér,

de egy sem!

Helyettük, feredőző

tündérkirálylányra lesve

mint három

mitologikus vén zsidó,

leskelődöm, csodamadárka.

kicsiny, sunnyogó,

félős és ritkán látott,

tavaszban is,

virágnyílásban is,

már rég kopaszodó őszapó.