HÉ, ODAFENN

Bélus barátom,

te ott, fenn, minden fellegek

fölött!

Nem érted,

magamért jártam be a kertem,

így, támadás előtt a tavaszban.

Virágaim kerestem fagyok utáni

édes bódulatukban,

köröttem tavaszt táncoló

szerelemben,

Ki élte túl, kiből mi lett,

ki ad majd idén

még nékem ihletet

pár sorra erről, meg arról,

megannyi semmiségről,

hogy vigadjon időnként a lélek

(ha már vagyok)!

Jelentem innen a kertből

Bélusom,

az orgonád a fehér,

a szűzi,

hozza kezdeményeit

hónappal megelőzve korát.

A lila, az illatos már virágban.

Korcsban.

Nem egyben, háromban is,

mint a lélek az én koromban.

Eljárt az élet felette is.

Bélám, elképesztően szép

itt lenn a tavasz!

Magyaráznám.

Fölösleges.

Tudod, és emlékszel is rá,

ha szárnyat is ragasztott

hátadra az új kötelesség,

dalolni karban

Istenünk ünnepén.

Lassan, semmi sem sürgős,

Indulok utánad,

jó sakkpartnert is szerzett a sors,

Lacit, már odafenn!

Ha elunjuk a nótát

meg a sakkot (sör akad néha nyeletnyi?),

a kötelező jótétemények után

ultizunk hárman angyaltoll alapon!

Nekem most sonka véglegesítés-

főzés.

Totálban fölösleges gasztro-robot.

Jó tormát kaptam

friss zöldhajma mellé.

Neked meg?

„Vigyázz, szárnyasan sorakozó!”

Nóta indul!

Támadás van!

Hajrá! Bélusom!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.04.30.

 

A PÓKFONÁLON

Összetöpörödött juharlevél,

lóg-táncol pókfonálon.

Fonálban, levélben,

fényben, sötétben,

mindenben magam,

útjaim látom.

Találgatom, mikor

szakít le lenge szél,

a végső zuhanás majd meddig ér,

járdáig,

vagy aszfaltra, frontvonalba.

Időbe telt, míg összetöpörödtem!

Mögöttem,

gazdag négyzetméterek

slusszkulcsos, félős bezártja lettem,

felfalt utak, találkozások,

csak emlékként villannak,

vakrandi bakik-vakuk,

elámulások, tisztes élet,

s jókora csibészség-merészség,

lehet, csak vétség,

de lehet bűn parancsok ellen,

Én, kőtábla tisztelő.

Ne keresd!

A Nő, a Kor, a Sors,

sosem hibás! Magad okold!

– mondom magamnak,

Ítélet enyhítésre keress okot!

Mondd, hogy fiaid szépen nevelted,

szüleid megbocsátással eltemetted,

két kézről világra jött,

minden leszármazottad

sorsát segítetted,

erőn fölül.

Mondd, hogy bezártnak lenni,

ablakpárkányon virágot nézni

sem rosszabb, mint ami volt!

Május, szeptember, mind

elraktározott!

Ott forog-pörög a szélben.

Ökörnyál-fonálon,

most még napsütésben,

és mindegy, mikor kerül

végre kerék, vagy talp alá!

Köszönj meg mindent!

A jót a rosszat!

A pillanat változása

el semmitől nem szakíthat,

s megmaradsz annak aki voltál,

önmagad maradandó,

nyomot sehol nem hagyó,

láblenyomatában,

korban-porában!

Úton, a végtelenbe,

az Isten felé.

Balog Gábor

-csataloo-

2021.09.12.

 

KÉT ISTEN

Egyszer ülj le, s hallgasd,

ahogy ők csatáznak

szóban.

Ahogy a jóban megtalálják a rosszat,

és elvben neked is jót

akarnak,

de elsikkad minden

az első pofonban,

amit

úgysem emlékszel, ki ad kinek.

Egyszer ne álmodj

ébredés előtt sem

róluk,

tán akkor mázuk megreped,

lehull a rájuk égetett

viselkedj-massza,

s meghasonlásuk felszínre hozza

a rég eltemetett

kisgyermeket.

Téged. Tégedet,

hogy percidőre tán

éld az életed

fű-fa-virágként,

a kertész udvarában,

az égben,

kicsit balra

a Hold fényes hasától.

-loo-

2021-11.28-

 

FELNÖVÜNK

Egyszer felnövünk mindannyian.

Te is kisebbik fiam, mint anno a nagy is.

Egyik is, másik is

rendje szerint.

Megint a múltba visz a képzelet.

Kopó memória.

Nem robot volt.

Élvezet mindkét nemzőnek

az aktus, amitől vagytok,

lélegeztek, ti törvényesek.

Talán páran mások is.

A nagy forgatagba ők be nem kerültek

életükről döntöttek

nélkülem.

Egyedül.

Létező legjobb magán-választás szerint

lettek gyilkosok anyakezdemények.

Rájuk csak ott vetül árnyék,

hogy éltem.

Élek ma is.

Bigottan voltam hűséges-hűtelen,

ha változtatásra kényszerített

mindennapok lassan,

biztosan összegyűlt mocska-unalma,

meg nem értések hatalma.

Szerettem volna adni, de az

csak a bingók számolgatásában jutott,

holnapja nem volt,

mert nem akartam,

hogy legyen albumba rakható nyoma

percidőknek.

A konkurencia mehetett koldulni,

én jártam a rókatáncot!

Kétszer szültek evilágra,

s nekem, mint ilyennek

semmi nem meglepő, sem új.

Akiért legtöbbet préseltem ki magamból

minden bejelentések nélkül

valami szekta gyilkos vonzásától vezetve,

nekem váratlanul

ma tág térből

ismeretlen helyre költözött.

Maradt utána telefonszám,

magával vitt génjeim.

Áldjon Istenem, te távozó!

Hiányod nem pótolhatja semmi,

se nő,

sem anya!

Polcomra, avítt örökség

nippjei között

gyermekkorod tiszta, éteri arcát

őrzi majd elmúló élet

két régi-régi színes fényképeken.

Om Mani Padme Hum.

2024.03.26.

 

HAJNALI JÓZANSÁG

 

Korom meg sosem tervezett,

nekem jutott, nyolc-tíz utcányi

köreit járom.

Szememben még az álom,

virágvasárnap hajnalában.

Hol lemaradó,

hol engem vontató

legkisebb gyermekem,

fehér eb.

Talán ő is az álmait kutatja

már derengő világosságban,

alvó házak között.

Élem az életem.

Beszűkült terek,

maradék szürkeállomány

mesél, ki másnak, nekem,

ismert meséket.

Míg az aszfaltot rovom,

számolgatom, nevezem nevén

az összes útszéli vadvirágot.

A kerítéseken belül,

nélkülük rendben tartott

pazar, tulipános,

korai rezedás, elvirágzó nárciszos

kerteken is elmerengek.

 

Katonák,

leszerelők centi szalagja

maradt nekem!

Hogy mennyi a centi,

mérlegelgetem!

Egy-három-öt ?

Évben? Hónapban?

Napban?

Nem igazán kérdezem,

csak vágom,

s a vonatot várom,

ami felvesz majd

sokadmagammal,

hogy mámoros, vidám társasággal,

ablakból kilógva énekeljem:

„Öreg baka búcsúzik a századtól..” 

A huszonegyediktől!

 

A korong ébredése

ma még korán van,

meg amúgy is, felhős az ég.

Imaként mormolok,

kifelé hallhatatlanul

pár passzus mesét

a Döm-dö-döm történetekből,

fenyőnek képzelem magam

a havasokból.

Aztán eszembe jut

a sok patakból született folyó,

amiben úsztam.

Medrek változásai,

és, hogy mellettük

meg nem maradtam.

Tán ők sem akartak

mellettem maradni.

Minden „talán”, az összes

„hogy lett volna jobb”,

hibákra emlékeztet.

Csak legyintek.

Hajnalban úgy sem látja

a legyintést, de a hibát se

senki.

 

Lassan vége mai,

első körömnek.

Ember, tárgyak

nem üdvözöltek, hogy láttak,

ahogy megkezdtem napom.

Hazaérek.

Technikát bekapcsolom,

s hallgatok

für Elisét,

és napi házi rutin

megkezdése előtt,

elszopogatom a gyógyszereim

mint

kisgyerek a kakasos nyalókát,

régen, valamikor.

 

Balog Gábor

-csataloo-

 

ELŐSZOBÁZVA

 

Sokáig változásra várva,

tengert-földeket bejárva

betévedtem a Mennyországba…

Nem édenekbe,

nagykapu zárva,

csak az előszobába.

Leültem valami „Vendég”- díványra,

„RECEPCIÓ”!!!!

Készülve korszakos találkozásra

lassan körbenéztem.

Csodálkoztam az egészen,

sehol egy hosszú sor:

Jelentkezők, friss feloldozással,

illatozó utolsó kenettel,

ítéletvárók, kisírt szemekkel,

egy se nincs!

Hová is kerültem?

A díványról ahová leültem

jól látható,

nagybetűs plakát,

meg tíz piktogram mondja

jó helyen vagyok.

Ez itt Mennyország!

Bejuthatok,

ha éltem életem többnyire

rendezetten,

lopni nem loptam,

csak orgonát

és Isten nevét hiába

nem emlegettem!

Lopott virágot

útszéli keresztre tettem,

lányvirágaim,

haj- súly-termet és

korfüggetlenül szerettem,

fiaim rendesen neveltem,

és elhasznált testem ellen

sem vétettem sokat!

 

Ejnye, recepció!

Csöppet sem hívogatsz!

Inkább egy falatnyi combot látnék

tegnapjött, ajándék hétcsodából,

nem várt csókot osztó leányból,

akár egy pillanatra!

Pokolra nem ugyan,

de futnék rendesen!

Hagynám: Vesszen

kiérdemelt, mennyei

belépőjegyem!

Balog Gábor

-csataloo-

 

ZSÁKBAN BENEDEK

Még az éjjeli álmokkal

bíbelődtem,

sár-ezüst holdsugárból lenge lánynak

köntöst, palástot,

szőttem,

észrevétlen, de nem megszokottan.

surrant tetőablakon be a hajnal.

Kerti virágaim halódó csendjével,

faggyal tört rám,

hozott elébem

épp földből kinőtt reményt,

éjben jégbe kövült virágkölteményt,

kitépte szívem egy részét magának,

részeg-tobzódó,

hideg másnaposan.

Kevés a túlélőm.

Cseresznye, meggy virága,

párban manduláim éke,

mind sorakozhatnak,

út a temetőbe!

Tulipánjaim csak kókadoznak,

bimbójukban őrzik a hajnali halottat,

hagymába bújna vissza

összes szép nárciszom.

Borongós kedvvel,

kifosztott lélekkel

kezdem napom.

A Kedves sincs karközelben,

szerelemmel sem foltozhatom

a tavasz hajnali ruháján

a szakadást.

Mégsem halt meg minden reményem!

Érzem, a napkelte tartogat

túlélőt bőven!

Ha a korai már mind el is virágzott,

az idő élni hagyta

az összes vadvirágot!

A leánykökörcsint földből már kinőtten,

vadlent, konkolyt, készülődni szépen,

és vadrózsabokromon százezer szűzi bimbó,

évszakok, változások

nyarat, őszt varázsló

tavaszígéretét!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.03.20. 5:14

 

RECEPTMANÓK

Egyre többen vagytok,

ti gyógyszerek.

drogok, virágból, fakéregből,

mezők ajándékából készítettek,

hogy öregségemre,

minden tudható bajomra

írt hozzatok,

és ha gyógyulást nem is,

de enyhülést testfájdalmaimra.

Egyre jobban vesztek el,

fogytok,

ti gyógyszerek,

drogok, virágból, fakéregből,

mezők ajándékából készítettek,

verseim sorából húzott várfalak,

reményeimből kovácsolt

féltő vaskerítések,

hogy visszatért ifjúság

kínzó kényszerét,

a vágyakozást az ölelő kedves

minden perce után

megvalósult álomként

adjátok kezembe,

s el is higgyem,

hogy nem hiába

él a lélek.

Bája és minden keserve

az öregségnek

éget arcomra Janus-arcot

bal és jobbfélen,

elvágólagosan,

torz mosolyként.

Jó szeretni, s szeretve lenni.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.03.18. 4:55

 

TAVASZI GYÓNÁS

Drága-drága fácskák,

ti rózsaszín és fehér

virágruhába öltözöttek!
Lánykák utamon!

Ölellek mindőtök magamhoz,

szívom buja,

szerelmes illatotok,

és arcomra varázsolom én is

a márciust, meg a májust

elhiszem,

lesz még orgonám is,

saját, meg a kedvesnek adható.

Leányka-fácskák virágban!

Ti vagytok tavaszom!

Az ölelésben,

ahogy ágaitok arcomhoz vonom,

s lehelek szirmaitokba csókot,

tudom a titkot!

A temetőm is ti lesztek!

Termő ágaitokkal körülöleltek

és fülembe gyónjátok majd,

nekem útra indulónak:

Látod?

Megfogantunk!

Balog Gábor

-csataloo-

2024 03 15. 17:40

 

A GYEREKSZEDŐ NYOMÁN

Pőre testemen most nem lesz

szinte semmi.

Úszógatya, sárga viharkabát,

s indulok máris a nyári alkonyatba,

a vízhez.

A nap már lebukott,

csak vörös kontúrral jelzi

fenségét túlparti hegyeknek.

A nyaralók is mind pihenni mentek

A homokban hangyaleső

már zsákmányra nem vár.

A limány felső végében

valami hal pipál.

Egy ház apró ablakából

gyerek les félelemmel,

ahogy – aszott test, csontsoványan –

az örökkévalóság, a folyó felé megyek.

Bele kellene

égetnem magam

valami már nem létező,

személycseréken átesett köztudatba,

kellene még

talán egy nem magányos

kocsmaszék a pultnál,

ahol nagy arcok tárgyalják a politikát,

de nincs!

Már nincs olyan!

Az egykor ismerősök

rég kihaltak,

tán mindössze hárman maradtak,

s közülük egy, ha felismer.

Leellenőriztem.

A folyó előttem.

Hang nélkül csobbanok,

magam vagyok magamnak a látvány.

Az alkonyatból késő este lett,

a csendek megnőttek,

a kelő hold fényében

hétszer hét-szín, fekete szivárvány mesél....

Színekről.

A part visszavonzott magához,

vagy kivetett oda a folyó.

Szinte mindegy!

Ülök, s a rég eltávozott

gyerekszedő főorvos-úrra gondolok,

aki – lábán már csak bőr, izomból semmi –

temetni ment esténként önmagát,

siettetni az elmúlást, mert otthon

fiatalka feleség és két gyerek

már nem szerette látni.

Eszembe jut egy rég

bennem-motoszka kérdés!

Mit mondott, írt,

hogyan gondolkodott volna

az a legnagyobb,

ha nem felmenő ágában,

harminchétben végzi életét síneken,

de hetvenháromban

már szapulhatja bátran Rákosit,

csak az aktuálpolitikát,

megvalósult álmait lenne ajánlatos

dicsérnie,

és néhány évvel később

ha megéli,

már igényelhet turista útlevelet.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.03.11. 18:17

 

KÖSZÖNTŐ 2024

Mindükre emlékszem.

Sok kedvesem-szépem

állnak itt, időmben,

visszajöttek szépen.

Ki mosolyog,

ki meg kesernyésen

szájat húzva kérdi:

Most merre csatangol

merre jár az úrfi?

Kit szédít helyettem?

Kit csal lápra-lépre?

Él-e még? Gondol rám?

Elfelejtett? Mégse?

Mindüket szerettem.

Ahogy a sors hozta!

Ha a forgatagban

táncát velem ropta.

Mikor válni kellett,

nem tartott a rosta!

Ők találták ki

a ködöt helyettem,

beleburkolóztak,

míg én dologba mentem,

vissza, hűlt helyükbe,

üres házba értem.

Már rég nem kerülnek,

okot még-ha adtam,

melegedni járnak

a nagy lélekfagyban,

vissza, ölelésbe,

nyárba őszbe, télbe,

kinyílnak évente

rég elmúlt tavaszban.

Nekem meghagyták

vadrózsáim álmát,

kertek erdők, mezők

minden vadvirágát.

Nők, leánykák, szépek,

itt maradt elmentek!

Míg élek, ti

az emlékeim lesztek!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.03.08 6:50

 

NŐNAP

Állok kőbánya oldalában,

Staubach Esztinek

szedett virággal,

állok bérház udvarában,

anyámnak nevelt

hortenziával,

állok, szemben Marinámmal,

- nárcisszal befont hajával

éppoly szép, mint az ünnep.

Állok csokor legényrózsával

meglepni Pannit,

és nem vitával

zárni a napot.

Libbenek, mint szél,

vagy árvalányhaj,

hipp-hopp,

máris másutt vagyok,

vallok szerelmet hóvirággal,

Ilusnak álmot,

Verocsnak lelki békét,

igaznak gyöngyöt, csalónak

feloldozást hozok.

A tavaszt kötöttem

nektek csokorba

Csilla, Magdi,

Nóra, Terka, Olga,

hogy idén is köszönjem,

szép

Irén, Róza és Zsuzsanna,

Zsanett, Viktória, Anna-Julianna,

kicsi Juditka és nagy is,

hogy

vagytok, vagy voltatok,

s hogy köszönthetem,

rátok gondolva,

a Nőnapot.!

Balog Gábor

-csataloo-

2024..03.08.