HAJNALI JÓZANSÁG

 

Korom meg sosem tervezett,

nekem jutott, nyolc-tíz utcányi

köreit járom.

Szememben még az álom,

virágvasárnap hajnalában.

Hol lemaradó,

hol engem vontató

legkisebb gyermekem,

fehér eb.

Talán ő is az álmait kutatja

már derengő világosságban,

alvó házak között.

Élem az életem.

Beszűkült terek,

maradék szürkeállomány

mesél, ki másnak, nekem,

ismert meséket.

Míg az aszfaltot rovom,

számolgatom, nevezem nevén

az összes útszéli vadvirágot.

A kerítéseken belül,

nélkülük rendben tartott

pazar, tulipános,

korai rezedás, elvirágzó nárciszos

kerteken is elmerengek.

 

Katonák,

leszerelők centi szalagja

maradt nekem!

Hogy mennyi a centi,

mérlegelgetem!

Egy-három-öt ?

Évben? Hónapban?

Napban?

Nem igazán kérdezem,

csak vágom,

s a vonatot várom,

ami felvesz majd

sokadmagammal,

hogy mámoros, vidám társasággal,

ablakból kilógva énekeljem:

„Öreg baka búcsúzik a századtól..” 

A huszonegyediktől!

 

A korong ébredése

ma még korán van,

meg amúgy is, felhős az ég.

Imaként mormolok,

kifelé hallhatatlanul

pár passzus mesét

a Döm-dö-döm történetekből,

fenyőnek képzelem magam

a havasokból.

Aztán eszembe jut

a sok patakból született folyó,

amiben úsztam.

Medrek változásai,

és, hogy mellettük

meg nem maradtam.

Tán ők sem akartak

mellettem maradni.

Minden „talán”, az összes

„hogy lett volna jobb”,

hibákra emlékeztet.

Csak legyintek.

Hajnalban úgy sem látja

a legyintést, de a hibát se

senki.

 

Lassan vége mai,

első körömnek.

Ember, tárgyak

nem üdvözöltek, hogy láttak,

ahogy megkezdtem napom.

Hazaérek.

Technikát bekapcsolom,

s hallgatok

für Elisét,

és napi házi rutin

megkezdése előtt,

elszopogatom a gyógyszereim

mint

kisgyerek a kakasos nyalókát,

régen, valamikor.

 

Balog Gábor

-csataloo-