FELNÖVÜNK

Egyszer felnövünk mindannyian.

Te is kisebbik fiam, mint anno a nagy is.

Egyik is, másik is

rendje szerint.

Megint a múltba visz a képzelet.

Kopó memória.

Nem robot volt.

Élvezet mindkét nemzőnek

az aktus, amitől vagytok,

lélegeztek, ti törvényesek.

Talán páran mások is.

A nagy forgatagba ők be nem kerültek

életükről döntöttek

nélkülem.

Egyedül.

Létező legjobb magán-választás szerint

lettek gyilkosok anyakezdemények.

Rájuk csak ott vetül árnyék,

hogy éltem.

Élek ma is.

Bigottan voltam hűséges-hűtelen,

ha változtatásra kényszerített

mindennapok lassan,

biztosan összegyűlt mocska-unalma,

meg nem értések hatalma.

Szerettem volna adni, de az

csak a bingók számolgatásában jutott,

holnapja nem volt,

mert nem akartam,

hogy legyen albumba rakható nyoma

percidőknek.

A konkurencia mehetett koldulni,

én jártam a rókatáncot!

Kétszer szültek evilágra,

s nekem, mint ilyennek

semmi nem meglepő, sem új.

Akiért legtöbbet préseltem ki magamból

minden bejelentések nélkül

valami szekta gyilkos vonzásától vezetve,

nekem váratlanul

ma tág térből

ismeretlen helyre költözött.

Maradt utána telefonszám,

magával vitt génjeim.

Áldjon Istenem, te távozó!

Hiányod nem pótolhatja semmi,

se nő,

sem anya!

Polcomra, avítt örökség

nippjei között

gyermekkorod tiszta, éteri arcát

őrzi majd elmúló élet

két régi-régi színes fényképeken.

Om Mani Padme Hum.

2024.03.26.