A PÓKFONÁLON

Összetöpörödött juharlevél,

lóg-táncol pókfonálon.

Fonálban, levélben,

fényben, sötétben,

mindenben magam,

útjaim látom.

Találgatom, mikor

szakít le lenge szél,

a végső zuhanás majd meddig ér,

járdáig,

vagy aszfaltra, frontvonalba.

Időbe telt, míg összetöpörödtem!

Mögöttem,

gazdag négyzetméterek

slusszkulcsos, félős bezártja lettem,

felfalt utak, találkozások,

csak emlékként villannak,

vakrandi bakik-vakuk,

elámulások, tisztes élet,

s jókora csibészség-merészség,

lehet, csak vétség,

de lehet bűn parancsok ellen,

Én, kőtábla tisztelő.

Ne keresd!

A Nő, a Kor, a Sors,

sosem hibás! Magad okold!

– mondom magamnak,

Ítélet enyhítésre keress okot!

Mondd, hogy fiaid szépen nevelted,

szüleid megbocsátással eltemetted,

két kézről világra jött,

minden leszármazottad

sorsát segítetted,

erőn fölül.

Mondd, hogy bezártnak lenni,

ablakpárkányon virágot nézni

sem rosszabb, mint ami volt!

Május, szeptember, mind

elraktározott!

Ott forog-pörög a szélben.

Ökörnyál-fonálon,

most még napsütésben,

és mindegy, mikor kerül

végre kerék, vagy talp alá!

Köszönj meg mindent!

A jót a rosszat!

A pillanat változása

el semmitől nem szakíthat,

s megmaradsz annak aki voltál,

önmagad maradandó,

nyomot sehol nem hagyó,

láblenyomatában,

korban-porában!

Úton, a végtelenbe,

az Isten felé.

Balog Gábor

-csataloo-

2021.09.12.