A GYEREKSZEDŐ NYOMÁN

Pőre testemen most nem lesz

szinte semmi.

Úszógatya, sárga viharkabát,

s indulok máris a nyári alkonyatba,

a vízhez.

A nap már lebukott,

csak vörös kontúrral jelzi

fenségét túlparti hegyeknek.

A nyaralók is mind pihenni mentek

A homokban hangyaleső

már zsákmányra nem vár.

A limány felső végében

valami hal pipál.

Egy ház apró ablakából

gyerek les félelemmel,

ahogy – aszott test, csontsoványan –

az örökkévalóság, a folyó felé megyek.

Bele kellene

égetnem magam

valami már nem létező,

személycseréken átesett köztudatba,

kellene még

talán egy nem magányos

kocsmaszék a pultnál,

ahol nagy arcok tárgyalják a politikát,

de nincs!

Már nincs olyan!

Az egykor ismerősök

rég kihaltak,

tán mindössze hárman maradtak,

s közülük egy, ha felismer.

Leellenőriztem.

A folyó előttem.

Hang nélkül csobbanok,

magam vagyok magamnak a látvány.

Az alkonyatból késő este lett,

a csendek megnőttek,

a kelő hold fényében

hétszer hét-szín, fekete szivárvány mesél....

Színekről.

A part visszavonzott magához,

vagy kivetett oda a folyó.

Szinte mindegy!

Ülök, s a rég eltávozott

gyerekszedő főorvos-úrra gondolok,

aki – lábán már csak bőr, izomból semmi –

temetni ment esténként önmagát,

siettetni az elmúlást, mert otthon

fiatalka feleség és két gyerek

már nem szerette látni.

Eszembe jut egy rég

bennem-motoszka kérdés!

Mit mondott, írt,

hogyan gondolkodott volna

az a legnagyobb,

ha nem felmenő ágában,

harminchétben végzi életét síneken,

de hetvenháromban

már szapulhatja bátran Rákosit,

csak az aktuálpolitikát,

megvalósult álmait lenne ajánlatos

dicsérnie,

és néhány évvel később

ha megéli,

már igényelhet turista útlevelet.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.03.11. 18:17