MEGMONDATOTT
Pigler Évának és a
Hang-nak
„Megmondatott: Ember
fékezd meg a te kevélységed, hisz halandó vagy......”
Az.
De mennyire az!
És de mennyire kevély!
És milyen csekélységekre,
kicsinységekre vágyó!
Mily laza egyszerűséggel
képes guggolni az örök élet minden ígérete fölé, s tenni
fölötte a dolgom!
Mily mérhetetlen
butasággal plakátjaimon hirdetni igét!
Mily könnyedén megölelni
képes önmagamat, hogy jól látsszon mennyi békét, nyugalmat ad a
befelé fordulás!
Mily magasságokba képes
szárnyalni, viasszal hátamhoz erősített fabrikációimmal!
Mily szép fenn, a
magasban!
Én megtettem már egyszer
az első mérföldet ODA.
Én (figyelj az
én-központúságra!) kristálytisztán, élesen emlékszem a boldog
mosolyra képemen, ahogy feküdtem a gomolygó felhők tetején.
Emlékszem a rajtam viselt ruhára, pedig tudom, hogy az induláskor
– túl beteljesült aktuson – anyaszült mezítelen voltam. Kék
farmer, kopott, sárga-barna piros kockás ing, mellközépig
szélesre nyitva, felhők, és az arcom....
Földiek, pontosabban csak
egyetlen egy földi kérte dübörgő öklével a mellemen – én
mit sem tudtam róla – hogy fejezzem be az utazást, maradjak itt,
maradjak vele, vagy magammal, de itt a siralomházban. Kérését nem
én hallgattam meg, hisz mással voltam elfoglalva. Én csak éreztem
a csodát, a békét, a felhők gomolygását, az út menti
pihenőhelyen, a várakozást arcomon, vonásaimon, a magam látotta
csendet, örömet, a semmi elejét és a végét.
Mások akarták, hogy itt
maradjak.
Harcukban társként csak
akkor lettem beszámítható, mikor harmadnapjára feltámadtam
halottaimból, megláttam a kedves arcot, mindenek kezdetét és a
végét, s láttam rajta a könnyeket. A három nap közbenső
történéseiről az emlékeim csak foszlányosak. Beugrik itt-ott
egy-egy pókfonál. Utazom rajta ébren és álmodón, valaki a kezem
simítja meg, semmi kórház-szag köröttem, csupán a forgás, a
világ, zajokkal, neszekkel.
A mezsgyét megjártnak
nincsenek társai.
Napokba telt, míg
megtanultam lélegezni. Napokba, míg magam hozhattam döntést,
irány a visszaút, a kés alá! Ott és akkor már nem láttam a
felhők csodás, gomolygó fényét, nem éreztem megtartó erejét a
semminek. Akartam élni, vagy nem, halvány segédfogalmam sincs
róla.
Széttrancsíroztak és
összeraktak. Hálás vagyok azért, hogy előtte el tudtam búcsúzni
attól, aki az ágyam mellett mosolygós arccal pityergett minden
kibaszott napon, és hálás azoknak, akik szerzett nagy tudásuk
egyszerű túlélés-mindennapokba sűrítették, s visszaküldtek
ide.
Legélesebben arra a kerti
padra emlékszem, ahol a kedvest átölelve ülök, s ő vallomást
tesz. A dilemmáját érzem, élem át ma is naponta- A kérdését.
Ő látta az arcomon az éteri magasság fényét, a boldogságot, és
részese volt megkezdett utamnak, tevékeny részese annak, hogy az
az út ott megszakadt. A kérdése, amit önmagának és nekem is
megfogalmazott annyi volt:„Adtam, vagy elvettem tőled valamit?”
Az idő telt. Újra szült
szándékaimmal kerültem nagy-tudású emberek elé. Hallgattam
tanácsaik, előrejelzéseik, igyekeztem betartani mindet. Legjobban
a legnagyobb földi fehérköpenyes főnök egy mondata maradt
fülemben. Sokan hallgattuk egyszerre, nem tudom, kiben maradt meg
oly élesen a mondata, mint bennem!
„Maguk, itt előttem,
már most, hetven százalékban halottak! Három éven belül
elmennek véglegesen, ide sem kerülnek vissza! Mert nem tartják
majd be az elemi óvintézkedéseket, visszaesnek hibáikba, feladnak
minden harcot!”
A kapott mondat bennem
élt, él ma is, bő fél évvel minden esemény után.
Szigorú önfegyelemmel
visszakapaszkodtam abba a posványba, amiben éltem. Visszaszereztem
az örömeim, élveztem a kedves ölelését, megmosolyogtam az
álságosságok átlátszóságát másoknál. Szedtem az előírt
itt-tartókat, és nem építettem már palotákat gondolataimban.
Igyekeztem.
Igyekeztem elfogadni a
mindig elfogadhatatlant, a személyiség feladását beígért
többletidőkért, tudomásul venni a nincs más kiút próféciákat,
elnyomni ellenérzéseket, fejlesztgetni a túlélés-rutint.
Mérlegeltem. Volt kiért
és miért.
Nem megy tovább!
Rossz az út, ha önmagam
vesztem el az időben, míg tart az út. Rossz, ha kimondatlanok
maradnak bennem ordító mondatok. A tavasz összes nyílni készülő
ígérete-virága sem helyettesíti anyám rég elporladt kezének
simogatását, a munkából hazaérkező kedves minden elmesélő és
semmitmondó napi történeteit. Megöl a kiszámítható
kiszámíthatatlanság rutinja.
Nem teszek ellene.
Csak előveszem a doboznyi
megmaradt koporsószöget, rágyújtok, és kibontom a nem magamnak
tartogatott, születésnapomra beszerzett márkást. Viszkit, nem
vodkát!
Nem vitatkozom sem
földiekkel, sem az Istenemmel. Élje életét mind vitáim nélkül!
Az Örök, s a halandók is.
A bónuszként beígért
tizenhárom többletévet elcserélem a legalább ugyanannyira
bizonytalanra, a visszaeső keserveire, a sírok-nevetek
hullámvasútjára.
Élek!
Minden húrt a végletekig
megfeszítek! Tartson, vagy pattanjon, de amíg eldönti, addig
táncolok, mit láncavesztett medve, korlátaim közé ordítom
ifjúságom, felnőtt korom, öregedésem kedvenc dalait, ha kell,
három nyelven. Szabad utat adok minden könnyeim folyásának,
szélesre engedem arcomon a meghatározó mosolyt. Megőrzök és
elfelejtek. Kiélem azt, ami elvehetetlen tőlem! A rég- a közelmúlt
és a reggelente engem még ébresztő hajnalok összes, engem
varázsfotelbe ültető késztetését, a tengernyi rossz
tulajdonságom, s velük együtt a maroknyi jót is.
Beleébredek múló
februárom mindennapjaiba, és várom a naponta eljövő estét. Meg
a Kedvest ma este, mert tanulni jön, órája lesz, az ablakaim
felújítóit hétfőn, a vasárnapi, önerővel magán-előkészítő
munkát érkezésük előtt, hogy ha mennem kell bármikor, sok gané
ne maradjon utánam.
Elviselhetőként élem
meg megmaradtjaim.
Pusszezer
Balog Gábor
-csataloo-
2024.02.23. 6:37
