MEGMONDATOTT

Pigler Évának és a Hang-nak

„Megmondatott: Ember fékezd meg a te kevélységed, hisz halandó vagy......”

Az.

De mennyire az!

És de mennyire kevély!

És milyen csekélységekre, kicsinységekre vágyó!

Mily laza egyszerűséggel képes guggolni az örök élet minden ígérete fölé, s tenni fölötte a dolgom!

Mily mérhetetlen butasággal plakátjaimon hirdetni igét!

Mily könnyedén megölelni képes önmagamat, hogy jól látsszon mennyi békét, nyugalmat ad a befelé fordulás!

Mily magasságokba képes szárnyalni, viasszal hátamhoz erősített fabrikációimmal!

Mily szép fenn, a magasban!

Én megtettem már egyszer az első mérföldet ODA.

Én (figyelj az én-központúságra!) kristálytisztán, élesen emlékszem a boldog mosolyra képemen, ahogy feküdtem a gomolygó felhők tetején. Emlékszem a rajtam viselt ruhára, pedig tudom, hogy az induláskor – túl beteljesült aktuson – anyaszült mezítelen voltam. Kék farmer, kopott, sárga-barna piros kockás ing, mellközépig szélesre nyitva, felhők, és az arcom....

Földiek, pontosabban csak egyetlen egy földi kérte dübörgő öklével a mellemen – én mit sem tudtam róla – hogy fejezzem be az utazást, maradjak itt, maradjak vele, vagy magammal, de itt a siralomházban. Kérését nem én hallgattam meg, hisz mással voltam elfoglalva. Én csak éreztem a csodát, a békét, a felhők gomolygását, az út menti pihenőhelyen, a várakozást arcomon, vonásaimon, a magam látotta csendet, örömet, a semmi elejét és a végét.

Mások akarták, hogy itt maradjak.

Harcukban társként csak akkor lettem beszámítható, mikor harmadnapjára feltámadtam halottaimból, megláttam a kedves arcot, mindenek kezdetét és a végét, s láttam rajta a könnyeket. A három nap közbenső történéseiről az emlékeim csak foszlányosak. Beugrik itt-ott egy-egy pókfonál. Utazom rajta ébren és álmodón, valaki a kezem simítja meg, semmi kórház-szag köröttem, csupán a forgás, a világ, zajokkal, neszekkel.

A mezsgyét megjártnak nincsenek társai.

Napokba telt, míg megtanultam lélegezni. Napokba, míg magam hozhattam döntést, irány a visszaút, a kés alá! Ott és akkor már nem láttam a felhők csodás, gomolygó fényét, nem éreztem megtartó erejét a semminek. Akartam élni, vagy nem, halvány segédfogalmam sincs róla.

Széttrancsíroztak és összeraktak. Hálás vagyok azért, hogy előtte el tudtam búcsúzni attól, aki az ágyam mellett mosolygós arccal pityergett minden kibaszott napon, és hálás azoknak, akik szerzett nagy tudásuk egyszerű túlélés-mindennapokba sűrítették, s visszaküldtek ide.

Legélesebben arra a kerti padra emlékszem, ahol a kedvest átölelve ülök, s ő vallomást tesz. A dilemmáját érzem, élem át ma is naponta- A kérdését. Ő látta az arcomon az éteri magasság fényét, a boldogságot, és részese volt megkezdett utamnak, tevékeny részese annak, hogy az az út ott megszakadt. A kérdése, amit önmagának és nekem is megfogalmazott annyi volt:„Adtam, vagy elvettem tőled valamit?”

Az idő telt. Újra szült szándékaimmal kerültem nagy-tudású emberek elé. Hallgattam tanácsaik, előrejelzéseik, igyekeztem betartani mindet. Legjobban a legnagyobb földi fehérköpenyes főnök egy mondata maradt fülemben. Sokan hallgattuk egyszerre, nem tudom, kiben maradt meg oly élesen a mondata, mint bennem!

„Maguk, itt előttem, már most, hetven százalékban halottak! Három éven belül elmennek véglegesen, ide sem kerülnek vissza! Mert nem tartják majd be az elemi óvintézkedéseket, visszaesnek hibáikba, feladnak minden harcot!”

A kapott mondat bennem élt, él ma is, bő fél évvel minden esemény után.

Szigorú önfegyelemmel visszakapaszkodtam abba a posványba, amiben éltem. Visszaszereztem az örömeim, élveztem a kedves ölelését, megmosolyogtam az álságosságok átlátszóságát másoknál. Szedtem az előírt itt-tartókat, és nem építettem már palotákat gondolataimban. Igyekeztem.

Igyekeztem elfogadni a mindig elfogadhatatlant, a személyiség feladását beígért többletidőkért, tudomásul venni a nincs más kiút próféciákat, elnyomni ellenérzéseket, fejlesztgetni a túlélés-rutint.

Mérlegeltem. Volt kiért és miért.

Nem megy tovább!

Rossz az út, ha önmagam vesztem el az időben, míg tart az út. Rossz, ha kimondatlanok maradnak bennem ordító mondatok. A tavasz összes nyílni készülő ígérete-virága sem helyettesíti anyám rég elporladt kezének simogatását, a munkából hazaérkező kedves minden elmesélő és semmitmondó napi történeteit. Megöl a kiszámítható kiszámíthatatlanság rutinja.

Nem teszek ellene.

Csak előveszem a doboznyi megmaradt koporsószöget, rágyújtok, és kibontom a nem magamnak tartogatott, születésnapomra beszerzett márkást. Viszkit, nem vodkát!

Nem vitatkozom sem földiekkel, sem az Istenemmel. Élje életét mind vitáim nélkül! Az Örök, s a halandók is.

A bónuszként beígért tizenhárom többletévet elcserélem a legalább ugyanannyira bizonytalanra, a visszaeső keserveire, a sírok-nevetek hullámvasútjára.

Élek!

Minden húrt a végletekig megfeszítek! Tartson, vagy pattanjon, de amíg eldönti, addig táncolok, mit láncavesztett medve, korlátaim közé ordítom ifjúságom, felnőtt korom, öregedésem kedvenc dalait, ha kell, három nyelven. Szabad utat adok minden könnyeim folyásának, szélesre engedem arcomon a meghatározó mosolyt. Megőrzök és elfelejtek. Kiélem azt, ami elvehetetlen tőlem! A rég- a közelmúlt és a reggelente engem még ébresztő hajnalok összes, engem varázsfotelbe ültető késztetését, a tengernyi rossz tulajdonságom, s velük együtt a maroknyi jót is.

Beleébredek múló februárom mindennapjaiba, és várom a naponta eljövő estét. Meg a Kedvest ma este, mert tanulni jön, órája lesz, az ablakaim felújítóit hétfőn, a vasárnapi, önerővel magán-előkészítő munkát érkezésük előtt, hogy ha mennem kell bármikor, sok gané ne maradjon utánam.

Elviselhetőként élem meg megmaradtjaim.

Pusszezer

Balog Gábor

-csataloo-

2024.02.23. 6:37