RÁM ORDÍTASZ

Rám ordítasz, hogy tudom-e

mily szörnyű így élni,

és telesírsz étert,

és persze tudom,

mert ebben élek én is,

én is a jobbat-többet akarom

a maradék életből, belőled,

a láthatás és foghatásból,

a mindennapi kenyerünkből,

még ma,

meg még az összes holnap is.

Annyi tőlünk független

változtathatatlan

szab szabályt-irányt

sorsukat kirajzoló útnak,

hogy önmagában

csak a szerelem biztosan felismerhető,

napok eseményei, helyszínek sosem.

A vágyaink hiába élesek!

Árnyék rajtuk a

kor, korkülönbség,

távolság, kötések, pletykák,

be- és be nem vallott tévedések,

irigység, vagyonféltés,

agyakba égetett, zsigeri ellenérzés

a kettőnk iránt,

nem téve különbségeket

egyikünkkel sem szemben.

Bármikor ordíthatsz rám,

ordíthatsz velem,

elviselem, mert tudom

értünk emeled crescendókba a hangot,

préseled át tüdőn a kínt,

a tehetetlenséget, tiéd és enyém,

a változásért.

Lesz-e változás?

Sosem volt másképp,

mióta idő perceg,

órák ketyegnek,

elmúlik minden és újjá születhet

a nehézségekből is

a kilencvenkettedik esély.

Csillapodj!

Szeretlek!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.02.20. 6:24