ZSÁKBAN BENEDEK

Még az éjjeli álmokkal

bíbelődtem,

sár-ezüst holdsugárból lenge lánynak

köntöst, palástot,

szőttem,

észrevétlen, de nem megszokottan.

surrant tetőablakon be a hajnal.

Kerti virágaim halódó csendjével,

faggyal tört rám,

hozott elébem

épp földből kinőtt reményt,

éjben jégbe kövült virágkölteményt,

kitépte szívem egy részét magának,

részeg-tobzódó,

hideg másnaposan.

Kevés a túlélőm.

Cseresznye, meggy virága,

párban manduláim éke,

mind sorakozhatnak,

út a temetőbe!

Tulipánjaim csak kókadoznak,

bimbójukban őrzik a hajnali halottat,

hagymába bújna vissza

összes szép nárciszom.

Borongós kedvvel,

kifosztott lélekkel

kezdem napom.

A Kedves sincs karközelben,

szerelemmel sem foltozhatom

a tavasz hajnali ruháján

a szakadást.

Mégsem halt meg minden reményem!

Érzem, a napkelte tartogat

túlélőt bőven!

Ha a korai már mind el is virágzott,

az idő élni hagyta

az összes vadvirágot!

A leánykökörcsint földből már kinőtten,

vadlent, konkolyt, készülődni szépen,

és vadrózsabokromon százezer szűzi bimbó,

évszakok, változások

nyarat, őszt varázsló

tavaszígéretét!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.03.20. 5:14