TÁTRAI MAGÁNY

TÁTRAI MAGÁNY

A ködben fenyők,
gyertyák hegyoldalon,
virág semmi,
csak gyertyafák.
Fülemben
régi dallam
fest zenét,
számból füst száll
unottan.Csendes éj volt,
aludtam nyugodtan,
képeim nem zavartak,
se harc, se béke,
az egészre ráült
a tátrai csend.
Margit karcsú alakja,
mi tövisként
ütötte magát
képzeletembe,
ma éjjel
nem kísértett.
Miért tette volna?
Elment!
Csak fogta magát,
a bennem alakított,
képzelt figurát,
a jót, a kedvest,
a szerelemre
és pont rám
kívánkozót,
aztán kihúzott
lelke összes
Bedeckeréből.
Az ajtót csendesen
becsukta.
Nincs csábítás,
nincs addkezed,
leszszebbnapunk ígéret,
megnézte, hol a talaj
a lábam alatt,
és rántott rajta egyet.
Ráült, elrepült.

Fekszem hátamon,
a hegyoldalon
a fenyőket számolom.

Mint tűz melegétől
magasra hajtott pernye,
Margit ma messze.
Igézném,
Kísérlet nulla sikerrel.
Álomtalan,
semmi éjszaka
összes nesze
mellemre ült,
tartott éberen.
Majszoltam ködöt,
tejébe fújtam kékjét
a füstnek,
hallgattam ahogy
hangosan, ébren
horkol a lélek.

Balog Gábor
-csataloo-
2006.09.22/2008.03.04.