CSÓNAKBAN

CSÓNAKBAN

Jobbról és balról is csap egyet,
toccsan a víz a ladik kopottfestékű oldalán.
Én ülök benne tizenévesen,
kezemben bambusznád lakkozott ága,
rajta orsó, vastag damil.
Az éjszakában, csend kontrájaként,
mint kályha meleg szobában,
duruzsol fülembe álmosítón,
a kvázi pesztonkaként rám vigyázó szomszéd,
Bélabá horkolása.

Nagyritkán jön vissza az emlék,
csak akkor ha érzem a vízszagot.
Sikerül megszöknöm, elmenekülnöm,
és újra ott ülök valami parton,
előttem mélybehúzó, örvényes zúgó duruzsol,
vagy nyomul csendben, mint tolvaj a folyó.
Figyelem fáradó szemmel
a zöld jelzőszín mozdulását.
Ritkán adatik.

Nem voltam egyedül soha,
ha úgy láttad is.
A bennem élő,
hozzád és másokhoz  sokszor
kéretlen dörgölődző lélek mindig nyomult,
de belül csend, béke volt.
Csupán a víz incselkedett a homokkal,
tisztára nyalva a méteres parti sávot
minden hajóvonta hullámverésivel.

Sokat kínlódtam, míg kibogoztam,
mert karddal oldani túl egyszerű csomót,
kardom se volt, se bicskám,
és semmi, hasonló céllal alkotott vágószerszám,
szóval sokat kínlódtam míg rájöttem,
nem szerzés a cél!
Csupán a puszta lét a fontos,
mert jön minden vele, kopott adottság,
gének, magad megszabta rabság,
és főleg hit önmagadban.

Horkol mellettem Bélabá,
alszik, több mint húszéve már.
Ladikom is jó rég partravetve,
víz helyett a szél játszik vele,
kiszáradt deszkák között
fúva ad koncerteket.

Csak én ülök, ismerve minden változást,
kezemben bambuszbotommal,
és várom a kapást.

Ki akar kifogni kit,
és kinek, mire van nagyobb esélye?

Balog Gábor
-csataloo-
2005.12.03.