VERÉBÉLETEM 

Gondoltam egyet, s a szélre ültem

koszos, kopott verébként repültem

surranva, megtűrt városlakó,

lószart, zabszemet elhagyó,

vidéki csendből származó

szárnyasállat.

 

A házak alattam, mind ketrecek,

megtöltve kétlábonélő’ emberekkel

hozzájuk csapódott, vett

talált, vagy tenyésztett ebekkel

nagyritkán véletlen szült gyerekkel

szundikáltak.

 

Kémények szürke füsttel pipáltak,

tört cserépen megült a pára,

köztéren senyvedő fára sok

hozzám hasonló madár ült morzsára

lenmagra várva, hogy jön majd a reggel:

egy öregasszony.

 

Az októberi ég, meg a hajnal

hogy verébhez hasonlíthasson

pottyantott cseppekben vizet

jó magasból, nem volt fukar.

Koránkelő chaszid széles kalapján

landolt az áldás.

 

Megpihenni tetőnyeregre ültem

Óvatos csivitként a csendbe küldtem

Néhány sort régenírt’ fohászból.

Nem vettem észre, hogy tetőnyílásból

les rám a sanda Rém.

A macska.

 

Mit mondjak? Nem figyeltem,

saját hibáim foglya lettem,

így senkit nem hibáztatok

hogy szőrős húspamacs szájából pislogok

ébredő világra. Várok gerincroppantó

harapásra.

 

Maradtam volna színtelen

átváltozásra képtelen

emberalakban ember!!

Nem sikerült.

 

BGJ.2008.07.27.

 

 

A hirtelenjött' képesség  kivirágzott. Átláttam téglán, malteron, át a falon rögzített képen, láttam, hogy Sós úr éppen nejét simítja laposra, láttam amint zálogház széftermében aranyláncot cserél papírosra lecsúszott zenész, nőt láttam, ahogy a kádat mossa meztelen, szemem bár verébnyi volt tudatom emberi maradt. 

-csataloo-