JELENTÉSEK KÖNYVE XXXI.

ÉJSZAKA

Jól kitapinthatón

sejlik az éjszakában

korai hajnal bujkáló fénye.

Álmok ébredésükre várnak

a mélyben,

ez nem lassú szuszogás ideje.

A mély-tudatban,

valahol lakhelyét szépíti

előbbre jutás vágya,

csavarkulcs

csusszan fogáson – hatszögű.

Holdtalan égbe beúszik

Ákosok napja,

közeleg vége a februárnak.

Emlékek mutatják

hozzád eljutó utak kuszaságát.

Látom a mályi dombról

a rónát, le, Délnek,

terelgetek valami szép lányt

egy hálószoba, találkozás felé,

hogy megöleljem, vagy elveszítsem

húsz éves távlatában az időnek.

Most nem nőnek

a csendek tovább.

Megáll az óra.

Fázik a lelkem, kéne köré

valami takaró!

Remény ébredezik.

Szememben

a tegnapi munka okozta vérfolt,

is felszívódik,

sarkába kilökte

holnapok eljövő könnye

a belecsapódott

ág-nyesedék töredékét.

Rád gondolok, aki alszol.

Gátakra.

Idő-kikutatta medrekre,

hol életvized kereste,

hogy jut el hozzám.

Kövekre, amiken él még

zöld moha,

s a forgóra, miben

eltűnve időnként, egy vízirigó

bogarat kutat.

A kép éles.

Az arcod, az ágy,

a lerúgott takaró!

csak kezem nem látszik,

hogy betakarjon.

Balog Gábor

-csataloo-

2023.02.23. 3:25