VAN, KI ÉLETKÉPNEK MONDANÁ

 

Kinyíltak mind az orgonáim.

Fehér, lilácska, dupla-kármin.

Szememben harsány mind a szín.

 

Verandán muskátli virít.

Egynyári vendég.

Áttelelni egyszer sem tudott.

Pince, lépcsőfeljáró,

kényes-szép magához

nem volt lakájos.

 

Álmos trillákat a szélre tesznek

fáimban lakó féltett szépeim,

diófám kötött tündérei.

Tollas tarkaságba bújt,

lomb közt fészkelő madárnép

a vendégeim az asztalomnál.

Ébresztőórák vállalt magányban,

és csendes bámulói

drótról, estetájt, lemenő Napomnak.

 

A baglyaim is visszatértek,

(nyoma sincs erre egérnek),

ösztönös foglyai Fénynek

és a Holdnak.

Tanuk. Jósai holnapomnak.

Őket éjszakáim, játékos kedv

tette bentlakóvá,

szerelmet, párzást,

alanytól változó

tevékenységet kukkoló,

bölcsesség látszatába bújt

tollas manóvá, horányi éjem.

Nőim kéjeit kilesték,

puha szárnyakon repítették

a csendes, vagy halk öröm hangjait

Monostor tornyába sok éjen,

a hang, a bronzharang

hajnali csendülése keverve legyen

hozzáadott, életem-ércem

furcsa dallamával!

 

Távolban szól kakukk.

Neked mesél itt töltött éjjelekről.

És

fehér, lilácska, dupla-kármin,

nemlétedben is 

neked virágzó orgonáim,

velem, csokorban,

megölelnek majd, ha ébredsz.

 

-csataloo-

BGJ.2009.04.18.