AKNASZILÁNK

 

Oly jó a béke.

Fekszem hátamon.

Egy-kettő,

kezeim számolom.

A falba rést ütött lyukon

homály és fény között,

hintán,

élet határán.

 

Sorra veszem

sok-ezer tegnapom,

kálváriáit.

Az a furcsa fény!

Még mindig bevilágít!

Fut benne valami nő,

karon gyerekkel,

mögötte másik négy szalad,

karaván, tevék,

nap alatt aszalt

barna arcok.

Hangok, robbanások,

igaz,

és fél-igaz hitek nevében.

 

Álomhatáron túli ébredésben,

a szemközti házban a Zenész

-nem látom, csak érzem-,

megigazítja a hangszerét.

Veszi ölbe, mint barna lányt,

simít rajta, arany dióolajat

dörzsöl hajlatokba.

Két tömbbel arrébb,

ver majd üstdobot

a robbanás.

 

Meddig kell várnom,

hogy átlendüljek?

Miért nem hagyjátok,

hogy felhőkre üljek

és szálljak,

galamb lehessek,

mindenkinek,

egy-egy Araráton?

Számban tört olajág.

 

A zene, a zene hiányzik!

A dallam, szaggatott.

A tánc.

„Füst száll szemembe….”

„Smoke in my eyes…”

 

Hosszú, hosszú csönd.

Időm lejárt.

Az első emeleten,

ott átellenben,

olajban fürdetett barna lány.

Dalol.

Gitár.

Kalasnyikov.

 

Isten békéje poshad

jobbra érdemes,

elvakult fejekben

evilágban. 

 

Balog Gábor

-csataloo-

2012.02.28.