ÍROK NEKED  

Írok neked. Késztetés. Bennem éltél, hiszed – nem, hosszú éveken. Sokáig nem beszéltünk. Te is hozzájárultál akaratlan, hogy azzá váljak, ami vagyok. Amiről hiszem, hogy érték, hiszem, hogy jó. Emlékszel a parkra? A napfényre, a járókelőkre, az áprilisvég’- májuselő melegére? Emlékszel, majdnem leszedtem rólad ott, a füvön, mindenki előtt ruhát, mert benned akartam lenni, és nem érdekeltek konvenciók. 

Az volt az utolsó parkunk. Döntést hozott. Téged hagytalak megválaszolatlan, én éltem tovább. Tudom, Te is. Én kaptam újat, ami átformált, ami te voltál részeidben, és mégse Te. Majd két évtized, hogy körülmények veszteseként rád találtam. Megrészegített, megijesztett. Napi gondokkal voltam tele, kerülgettek a lányok, érettségizett a fiam, és akkor változatlan hittel megjelentél. Minden beszélgetésünk őrzöm. Gyűjtögető majomfajta az ember. Én is az vagyok. Ember. Megijesztett, mert nem akartam illúziókból építeni a napjaim. Kibekkeltelek. Igaz, mindenki mást is, de veled más mérce lett volna kívánatos. Későn tudom. 

Megsértődtél- érthető. Mégis, itt tartott valami a bűvkörömben, mert ahogy van Neked, van valami satnya-féle nekem is. Együtt maradtunk, te utálva engem a dupla sértésért, én szeretve téged, de döntésképtelen. 

Idő kellett hozzá, hogy minden beérjen. Zsákos, puttonyos, emlékeket hordozó, percegő, rohanó, mellettünk elfutó idő. Beértem. Túlértél? Ki tudja? 

Szeretlek, mint az ifjúságom. Szeretlek, mint a fényeket-árnyakat, amikkel-akikkel éltem. Szeretlek, mint az összes unalmas és a ritkán zsongásban megélt tavaszt, szeretlek, mint a téli estét, amikor tudva, hogy élsz, nélküled bújtatom magam kandalló mellé, pokróc alá. Szeretlek, mint a sosem változót, az ember szépségét. És nem csak a tested. Hisz az, alig ismert. Oly kevés jutott.  Ismerős minden kis zugod, hajlatod, ismerős az izzadtságszagod, a könnyű lépted fájós lábakon. Bennem él összes kételyed összes hozadéka, vitatva őket magasfokon. Szeretlek. Milófasz kéne még???? 

Felnőttek vagyunk. Te kötött, én szabad. Megértem. Te meg tudod, el is fogadom nem kért válaszaidat.

Csak hiányzol. Hiányzol a mindennapjaimból, a napi robotból, a közös, esti, szerencsés esetben reggeli étkezésből, a mosogatásból, az ágyból, tv előtti unatkozásból, a mossuk együtt, és vasaljunk utána közös ruhákat álmodásból, a menj már innen a másik szobába rúgás helyett éjszaka adott kézszorításból, hogy Kedves, hagyd abba a horkolást! A mindennapjaim fényéből hiányzol. És hiszed- nem, szürke a világ nélküled. 

Ez itt szerelmes írás Neked. Lesz hatása, nem lesz, ki tudja, szeretnélek mielőbb újra ölelni.

 

Én, a Tiéd