FABONTÁS 

Elment a fa. Ezernyi dísze, gömbök,

apró, üvegből fújt, fehér angyalok,

beálltak a sorba.

Egy évre újra dobozba

préselten várják az ünnepet,

mi csak nekünk fontos,

hisz ők csak a díszletet adják,

és tevékenységük semmi,

csak lógni felkötötten,

méregzöld,

akasztott gyantaszagban.

 

Ünnep elmúlt, elszállt a hangulat,

és teljesítve minden feladat, mi vele járt.

Az eredmény, mondjuk elfogadható.

Karácsony taszító magányát viseltem,

panaszra szám nem nyitottam,

lelkem sűrűn befedő gondokról

nem mondtam árva szót sem.

Nagy hallgatások lovagja lettem,

vérttel vértezetten,

kopjával kopogtató,

torza eltűnő világnak.

 

Most minden dobozban,

az izgulásaim, hogy megfeleljek,

találjak fát, mit hazacipeljek,

válasszak talpat, meg befaragjak

sűrű szitkok között, mert ügyetlennek

alkotott  két szülőm, s a Mindenható.

Az összes nagy futásom,

tárgyak, rongyok, mások,

szeretteim vágyai után a hajsza,

magát megadva,

beteljesülten pihen fáról lehullt

tüske közt a padlón,

s én lapátra söpröm.

Naponta behordott porral

repülnek helyükre,

január egyéb szemetje mellé.

 

Angyalaim, aprók, fehérek,  

papír és vatta közt újra eltűnnek,

mint képemről a gyermekarc,

melyet már rég összefirkált,

bemázolt, szétkaristolt,

barázdákkal árkolt a hozzájuk

csak évente egyszer csengető idő.

Begubóznak, mint téli pillék,

 dobozban, porcelánpehely.

Pihetoll.

Álom.

Aludjatok. 

 

-csataloo-

BGJ.2008.12.30.