BÚJÓCSKA

 

Elbújt előlem, mert fél magától

elbújt pázsit sűrűjében – fűszál,

elbújt a sárga napban – sugár

elbújt felhők mögé – komor gond

elbújt városi forgatagban – csak egy folt

ruhája a tarka összevisszaságban,

és felismerni képtelen az őt jól ismerő,

elbújt, hogy büntessen engem, mert

vétkezett, s most szégyelli, hogy

több volt benne a fals, mint

az utat kimérő egyenes gondolat.

Így hát elbújt.

 

Elbújt, hogy csendben kiheverjen

sok adott-kapott sebet,

elbújt, hogy újraírja a kezdést,

a tényeket, s a történetet

újra összerakja,

új sorba, saját hite szerint.

A furcsa bújócska végén

elindul lábujjhegyen,

lopódzva, mint a tolvaj

megkeresni

elbújtatott magát.

 

Bújsz, kis butám, és nem veszed észre,

hogy látszol mindenütt,

fűben, napban, színes forgatagban

felhők előtt és homlokom mögött,

számtalan alakban. Megtalállak!

 

-csataloo-

BGJ. 2005.08.03.