KÖLTÖZŐMADARAK

Megjöttek már mind a költözők.
Kezdték a darvak,
jött a szalakóta.
Rossz álmok hordozói,
szürke vadludak északra szálltak.
Itt a gólya!
Újra giccsként, kelep kéményeken.
Fecskéim visszatértek,
Hangos csivit az ereszalja.
Osztoznak tavalyi fészkeken,
meg épít az ifjabbja.
Újat.

Az én vándorom szeptember vitte el.
Kétszer költözött fogható közegből.
Törött szárnnyal is repült.

Valami vászonra vetítette magát,
eltűnt, menekült.
Megmenekült?

Élte kismagát őszben,
ittmaradt tojó szerepben,
meglazult tollakat billegetve,
értékén, vagy eladhatón.
Kis darabra még.
Aztán, jött a tél.

Ő, a költöző, ott, messze, el….
Meg itt is.

Rakják mind a fészket, terveznek fészekaljat
régi párosok, újonnan szerzett
magányban visszatérők.
A hajlat, hónom alatt, üres.
Az én költözőm várat magára.
Talán egy nyárra, amit velem,
vagy nálamnál sokkalta jobbal tervezett.
Adj, Uram, neki könnyű szárnyat!

Félek? Félek.
Többé nem jön el.

Hogy bizonyosság legyen semmit-tudásom,
Lehet, ki kéne várnom a vadrózsanyilást.
Napok kérdése csak.

-csataloo-
BGJ. 2009.04.20.