PAPAVER RHOEAS 

Ültél ölemben.

Apró kezeddel mutattad

képeskönyv ezer virágát,

selypítve skandáltad nevük.

Magyarul – latinul.

 

A számtalan rajzot átnéztünk,

szertartást adott a tartás

és új produktumot.

Naponta számba vettük

szerzett tudásod. A sok virágot

csak képről szeretted,

mert tél volt, kinn a hó,

viráglány-árusoknak

nem jutott forint,

hogy fogni tudd,

mi-mely rajzhoz hasonlítható.

 

Játékként megélt lecke elmúlt,

futottál vadul asztal körül,

időnként díványhoz térve vissza,

hogy rámutass a könyvre,

kiálts télbe rajzolt nyarat:

 

Pipacs! Papaver rhoeas!

 

Egy este, kis fémautó rohant

képzelt úton, magad keltette

motorzaj monoton körbedongott,

feledtél minket, tiltásokat,

az üvegasztalt ütötted

és persze, betört.

Dühömben ordítva szidtalak

és jól elvertem kezed.

 

Elszállt idő. Egy beszélgetésben,

majd húsz év után boroztunk,

asztalra dobtunk emlékeket.

Latin virágnevek. Ezt, meg azt is,

s csak próbaként tettem a kérdést:

 

„Kisfiam! Hogy mondják, Pipacs?”

 

Bennem zsongott a név, meg az emlék

és erőlködést láttam arcodon,

ahogy kérést gondolat követ.

Rám felnőttként mosolygó kedves arcod

elém tette gyermekkor-tükrödet.

Visszaidézett törtüveg-estet

helyére rakta minden nosztalgiám:

 

„Pipacs? Papaver?

Verapám!”

 

Balog Gábor

-csataloo- 

 2005/2008.07.31.