MIRIANRA VÁRVA

 

Kinn  zuhog,

ráült Medárd a délutánra,

a lányra várva

ülök zártablakos szobában,

kutyám a dörgést féli éppen,

én szórom villámaim.

Megint egy lopott délután.

Talán este, vagy fél éjszaka.

Megint kitárulkozások,

Összebújás,

aztán elmegy „haza”,

pedig a háza-hazája

rég itt van velem.

 

Elképzelem, milyen lesz,

megjön, elémül, ölelem,

ruhát lehántunk,

s mint inka palotán

aranykaput,

kitárja combját,

repül velem,

először lassan

földközelben,

később felhő felett,

s ha nem rontjuk el,

száll a napba,

új sugárnak,

adja aranyát a nyárnak,

hiába könnyezik

Medárd!

 

BGJ. 2008.06.08.