LÁTOGATÓBAN

 

Jóapám látogattam,

kertjében sétált floxok között,

meg nehezen ismert,

mert a szem

csak közelre lát,

és ott is homály

a képek zöme.

Hangom sem ismerős,

rég nem látogattam.

 

Rossz látni. Elfogy az élet,

sok ismert történet mind kopik,

helyettük apró sirámok,

kihagyó ritmusokról a szív jobb,

és kevésbé jobb kamráiban.

Rossz tudni.

Unalmas befeléfordulás,

untat lemondó ragaszkodás

fogyó erejéhez,

és hiányzik inkább

egy nagy pofon, ordítozás,

hogy megint rossz fát

raktam a tűzre,

és nem tanultam

és nem lesz belőlem

senki, csak börtöntöltelék,

ruhám a helyére

megint nem raktam

és hülye csínytevéseimmel

tele az utca.

 

Rossz megélni. Hiányzik

leves ebédre, kopogó bab,

szelet kenyér,

pedig nem enni jöttem,

csak beszélni, mert

időnk elfogyóban,

s mindent megér

még így is a tudat, hogy él,

mert nem merem,

de szeretném megköszönni,

hogy dolgozott

rajtam anyámon,

s ha öröme

telt benne azt is,

no meg,

hogy tartott, nevelt

és eltaszított,

hogy önerőből legyek,

mi lettem,

kemény, és esendő,

fázós hajnalok hercege.

 

Vándor a földön,

szegény elballagó,

kezében görcsös bot,

vállán bakó,

benne saját lomjai,

csupa kacat,

közöttük egy a sok közül,

kincsem:

Gyermekkorom.

 

Menj Jóapám,

menj, és legyél

Ezerszer áldott!

 

BGJ. 2005.07.12./2008.06.29