FÖLDVÁR FELÉ 

A pályaudvaron

vágány üres,

restiben becsapott két feles

nyomaszt, vár,

kíván valami húsokat

nyomtatónak, a vasutas

lenget idétlen zászlót,

pirosat,

s a váltót állítja,

ki tudja merre.

Most erre a vágányra

várunk szerelvényt.

Padon, úr zakóban,

valami szemelvényt

olvas bankhírekből,

árus dupla áron mér fröccsöt,

hígítva gyanús vizekből,

kurva legeltet ezen-azon

is félszemet,

és engem is észrevett

a bánat,

a csuklyás barát,

hogy ez itt egy állomás,

és ismerlek, írsz te is!

Asszongya: gyere nézd,

hogy forog szárnyas

vaskerék, és elég már

mindig csak várakozni,

nem egyszerűbb

batyut ledobni

és súlytalan, mint a lég,

a hangulat, kék ég,

meg a kámfor,

ugrani fel vonatra,

vagy épp alá?

Naná!

Csuklyás! Hülye!

Hiába integetsz!

Vettem jegyet

Földvárig éppen,

és megyek le szépen!

Restivel szemben,

éjjeli bárban,

 régi ismerőst keresek,

két üveg Jamesont veszek,

megkérem énekelje újra,

„Killing me softly…”

Lábamon zokni is

vizes lesz, bőgök akkorát!

Aztán, mivel

nem változó

vén hobó vagyok,

lesem, ahogy ragyog

kopott kokett bája,

andalít

hangja rekedt homálya,

és figyelem, zárórakor,

fakó ló

hol jő,

kínálni nyerget nekem.

 

BGJ.2008.06.26.