BESZÉLGETÉS A HALLGATÁSSAL 

 

Ma este ölembe ült

a hallgatásod,

hogy meghallgassa

csendjeim.

Perverz öröm neki,

nekem  meg kín,

hogy hallgatok,

vigyázok,

óvatos vagyok,

hiába fogja két kezébe

visszakamaszult

arcomat,

ráülök titkaimra.

Én is

csak csend vagyok.

Ránc se rebben,

se szemben,

sem száj szegletében,

mutatom, elfogadom

minden vizsgafeltételét,

de a döntés itt benn,

fejemben: Így,

én, be nem számolok!

Kezedbe tettem

a holnapot!

Na jó! Szegényet!

Mondhatod, többet

remélhetsz első koldus

vigyorral megtett

ajánlatából, sőt,

nekem már távol

a holnapod,

meg sem érem!

A „má”-t, meg nem adod,

mert köt vagyon, pénz,

adósság,

bizonytalanság….

Mondhatnám: vakság!

Nem az!

Csak percekre rád szállt

szürkehályog,

felgyűlt szenvedés salakja,

mint tályog felnyílna,

ürülne.

Akarnád,

gyógyulna semmi

perc alatt.

Onnan meg?

Új szabadság,

ki tudja meddig…..

 

Erről szólt hangtalan

beszélgetés a testet öltött

csenddel.

Ő ölelt, bántott,

mégis visszaöleltem,

mert alapban

belőled fakadt.

 

Mondtam ma is,

hogy szeretlek?

Vagy most, szerinted,

elmaradt?

 

BGJ.2008.06.03.