AZ ADÓS 

A testét? Kirakta, mint árut a polcra.

Lelkét csomagolta nejlonszatyorba.

Az volt a kéznél éppen.

Az egészen megütközni nem kell,

hisz ő is csak ember,

váltana, válogatna, vetne

nagy néha aratna,

ha érdekelné a napi robot.

Van könnyebb út.

Ahhoz szokott. Hullt pénzeső,

lehetett ötletelni, kérten

kéretlen zsebretenni másét,

vissza nem adhatót,

s ha csöngetett a felszámoló,

futhatott bedobni báját,

magányát adni könnyel, hittel

elvetélt gyerekkel váltani váltót

jó forintra.

Csak azt kapja, mit megérdemel.

Lassú őrlésű malmok dolgoznak

bőrön, redőkön, és szemfedőkön

ügyködnek Párkák serényen.

Hibás? Hibás! Fennmaradásét

a mások álmát lopta,

hagyta ússzon el kopott érzések

foglyaként önmaga.

Ma is van dallama, egyéni, visszanéző

hangos, új utat hirdető, meg beletörődő.

Mikor-milyen…..

Melyiket higgyem-vigyem, ha rátaláltam?

Csak polcra rakott testet,

vagy azt, amit elrejtett

hallgatásai harsonás csöndjeiben?

 

Öregedem. Nincs mit megbocsátanom.

Mert nincs mit.

És küldje csak, azt a „fedezet nélkülit”!

Befogadom! 

 

-csataloo –

BGJ.2008.09.04.