A BÁRÁNY VÉRE 

Tócsában, porban

a bárány vére.

Az elvágott nyakú állat

sehol.

Az áldozat

csak arra volt jó,

hogy a verőér,

ösztönös Picasso,

falra fröccsentse

fájdalmaim.

 

Minden elveszett

és minden újraindul.

 

Lehetek múltbanéző.

Gonddal kezdhetek

nyalogatni kapott,

sőt adott sebet.

Sajátot ápolni

szükségtelen: benő!

A másnak adotthoz

meg hiányzik a nő,

hogy megbeszéljük,

mi volt a kudarc oka,

és különben is,

nehezen elképzelhető,

hogy pont

sebek nyalogatása

lenne a téma.

 

Lehetek mának élő,

Hedontól lopva

számos ötletet,

bújhatok váltogatva,

minden korlátot

tagadva,

tengernyi ágyba,

lenge selyembe,

vagy munkaruhába

öltözött kurvát

ölelhetek,

ha éppen téged

nem kívánlak,

mert esteli lakomámat

elrontani merted,

pár válaszra váró

kérdésfeltevéssel.

Költhetem minden

pénzem arra,

hogy voltam én is

„egyszerkirály”.

 

Lehetek eljövendő

hittel telt hírnöke,

lángoló arcú

megszállott,

 újraépítő,

sem gáncson,

sem akadályon,

meg nem ütköző,

robaj, szembenállás,

"csakazértis",

és egymásratalálás,

de mondd  ki lenne az,

ki alanya lenne

ilyen találkozásnak?

 

Metszett nyakú bárány!

Megesznek, felzabálnak!

 

Amerre nézek,

templomból tódulón

„Krisztus feltámadt”-at

kiabálnak,

és nagyívű beszédeket

mondanak.

Meg vagyunk váltva!

Halleluja!

Ugyan mitől?

Magunktól?

 

Bárány!

Legelhettél volna

még jó néhány évet,

hogy vérednek falamon 

értelme legyen!

 

BGJ. 2006.04.15./2008.06.18.