TEMETŐBEN

Új követ kapott fejére

a második.

Mélybordó gránit nyomja testét,

jelzi, akadtak,

ha más nem, hát fia, akik nem feledték.

Semmi tüntetés.

Kő, koldus-forintból összegyűjtött kövön,

rajta épp úgy ég a gyertya, mint művön,

s virág is elfér,

múló időben, vágott is,

nem csak a plasztik.

Évente négyszer-sokszor.

A grániton éjjeli eső nyoma

kövön az iparos munkáját dicsérte.

Áldott esővíz, a kő szintezett,

s a nevek a fejkövön

két sors, egybeforrva, s leányuk

egykor volt létét

jelezte, vésve.

Ugyan kinek?

Közülük kevésként én maradtam.

Talpaltam, gyertyám meggyújtani,

hogy pár megmaradt vér-szerintit

látni ne kelljen!

Jó korán!

Nyugodj, Te békében!

Ma este kicsi lányomnak is gyújtok egyet,

meg anyámnak.

Mi több!

Az unokája sorsát kezemre bízó

török leszármazott asszonynak-leánynak,

és minden volt háborút félretéve

saját apámnak is.

Biztosan! Nem csak talán!