SZEGFŰ

 

Látóhatárig nyúló

nagy zöld pázsiton megyek,

pedig csak látomás,

úgymond, pihenek,

gyűjtöm a harci kedvet,

ha tetszik, az ébredéshez.

Koránkeléshez szokott,

munkába kopott

test játéka ez,

a zárkózott kitárulkozása,

magány oldása,

összetartozások feláldozása,

álomért, álom ellen,

csak menetelve,

szemben semmi szél,

és fények is csak

halkan orgonálnak.

 

Megállnék, itt a mezőn,

kérnék helyet, hogy maradjak,

De zöld fű felett a varjak

ülnek karácsonyt,

elzavarnak, álomvilágból

kiszavaznak, - jó munka –

hangos károgással

szárnyra kapnak,

és búcsúzóul,

szegfűt dobnak elém.

BGJ.2007.10.16.