MELLEK 

 

Két kis halom,

két, testen nevelt emlék

nekem-volt, régi kék hegyekről

és minden álmom netovábbja,

ott cikázik ring,

csábít akarva-akaratlan

és mint vadászt

éjjeli nesz az erdőn,

aludni nem hagy a tudat

hogy itt van előttem.

Egyik sem volt, s nem is lesz

markomban ajándék,

és a test mögöttük,

nem lesz sosem takaróm.

 

Alabástromcsúcs,

alma, fehéraranyból öntött

mítoszformáló két óriási gyöngy

apró barna heggyel díszítve,

a bőr selymével ékesítve

bújik, vagy villan elő,

amint gazdája, Éva

Zsuzsanna, Szulamit

vagy az örök Heléna

szép leánya tesz-vesz köröttem,

tudva is, nem is

hogy szemem rajta kap szemet,

parazsam tőle az ihletet,

és puszta léte ad röpke percre

vissza vagy három évtizedet.

 

Megigéz, leköt, lenyűgöz.

Elmondjam talán? Minek? Dőreség!

Elriasztanám!

Így, ha hallgatok

bátrabban mozog,

és sütkérezik az elhallgatott

benntrekedt vallomások

hevében. 

 

Táncolj leány,

táncolj, mert tavasz van

és tiéd, a mind, az összes!

 -csataloo-

BGJ.