IGAZMESE 

Ne hidd virágszál,

hogy csak a rosszat látom,

és vak szemem

a szépreébredésre.

Ne hidd, hogy csak a ránc,

ami megfog az arcban,

és összeráz

a szépségben a sár.

Ne hidd, hogy torzult az inga,

csak egy irányba leng ki

megcsúfolva minden fizikát!

Nem így van!

 

A kopott szerkezet,

rozsdája közt a vén motor

minden tavasszal

és ősszel is mindig csak

azt veri, dobogja,

amit tiszta szívvel,

gyermekként éltem át.

A vén gesztenyefát,

házunk udvarában,

sok száz virágzó kaktuszt,

mit egy rendőr nevelt

ráérő idejében és üvöltve,

késsel zavart minket,

kölyköket,

ha labdás kedvünk,

s az ügyetlenség

ágyásaiba vitte lábaink.

 

Ezernyi hangból

összeáll a dallam.

Mély, fenséges,

lassú, mint a víz,

 erős, fiatal, tele vággyal,

álommal, széppel,

lopott orgonával

és anyám

rajzolt krétavirágaival

lebontott iskolám

elégett zöld tábláján

a ballagáson.

Fény, de mennyi,

istenem,

és mennyi még,

hogy árnyék is legyen,

ahol húszévesen

hol ezzel,

hol azzal megpihenve

holnapot vártam,

ahogy várom ma is.

Mozdulatok,

felek és egészek,

bennem maradt,

elszállt simogatások.

Tanulókor a test

formáit kutatva,

lélek és biológia.

 

Esték és hajnalok

egy dalban, egyidőben,

vízpart, mint a giccs,

bokros, rekettyés.

Ösvények, kivágott erdők

régi csapásai,

egy kiránduláson

talált bicska:

„Medveölő”!

Anyám testének íve,

 ahogy hajolt hogy visszaüsse

a szálló labdát,

mint falusi vásárban

árus cigány képén

a fonalas macska,

s a kezéről repülő gyűrű

sárga villanása

nyári fényben,

meg íve annak is,

ahogy lehullt.

 

Mennyi csók,

hányféle bőr,

mennyi illat,

mennyi hallgatás

szól a dalban!

Barnák, feketék!

És volt egy vörös is,

mint est Petőfi versben,

csak szebb

és nem kötelező.

Szárnyalások,

vad együttfutás

egymásnak feszülve,

kéz-kézben ballagás

és estevárás.

Formák, vonalak.

Arcok, mellek, lágy dac,

a szőr selyme nyíratlan,

 borítva

öl mélységeit.

Nemzés, születés, halál,

harmóniában,

összeillőn,

viselve minden találkozás

és válás

öröm-bánatát.

 

Kezem ma is,

mint vízbe nyúló ág,

jó mélyen, gyökérrel

földbe ágyazott.

Folyó fölé hajolva

megment minden fuldoklót,

ki arra téved fuldokolni,

ha dolga nincs jobb,

és van benne

még annyi ész,

vagy szem,

hogy rám találjon.

 

Szól a dal. Szép.

Nem szomorú,

mint hinnéd,

csak szép,

belül változó,

mindig visszatérő,

boldog, büszke, csendes.

Igaz, magánakvaló!

Látod? 

Képtelen vagyok

megöregedni!

Aludj jól!

 

 

2004.03.09/2008.06.23.