ÉSZ, PARÁZS

Az eszem láng sosem volt.

Talán csak parázs.

De annak – eleven!

Melegét rejtette szívem.

Fellobbantotta olykor

a vágy, máskor az értelem,

gyújtott nagy tüzeket

kiszáradt mezőkben.

Tavaszban, őszben,

kérges marokban őrzötten

bujkált benne fény.

Néha kiút volt.

Csalóka tán, remény,

életre biztató.

Feltámadás-ígéret,

télben csöpp melegség,

halk zene. Szabálytalanság.

Költemény.

Szerelme volt a víz.

A folyó.

Az áradó, fogyó

bőség-szaru, a gátak,

korlátok mögött

tág mező, s előttük

lágy, arannyal átszőtt

homok. Megálmodott,

holdas éjeket idéző sorok,

torzan rímbe szedve.

Parazsam fogyó.

Tél jön fagyokkal.

Ilyenkor páncél alá bújik

vízvilág, összezár, rejtőzködik

az élet. Elmúlás előtti csöndet

takar új születések ígérete.

Az ész tanácstalan. Rejtett

lángja még egyet lobban

és elköltözik.

2023.01.19. 4:11