ELLENPÓLUSOK

 

 

Naponta többször eljátszott szakítás,

ahogy félrelöksz és megmagyarázod,

s ahogy ölelsz utána -  felemészt.

 

Az egód,

kerek malomkő,

ül mellemen. Pihen.

Földhöz szegez,

pedig szárnyalok,

bénít,

ahol mozgásban vagyok,

elaltat,

ha ébren élem az éjszakát,

félredob,

mint megunt rongybabát,

ha bújnék fázósan melegedni,

titkot oszt,

hogy mindent kifecsegjen,

fülem vattával tömi,

hogy odabenn még jobban csengjen,

felébreszt,

ha álomba menekülnék,

hátrasorol,

ha előbbre kerülnék,

táncra biztat,

ha fárad a lábam,

lenyugtat,

ha rohanni hív a vágyam,

italt tölt számba,

ha lerészegedtem,

étellel kínál,

ha már teleettem magam,

és kerget, űz,

pedig jeleimben mindenütt víz

a meghatározó, csendes,

szép, ringató, nagy folyó,

buroktöltetlék az anyaméhben,

részben és egészben, neked is,

ma is, éltetőelemed.

 

Vedd észre!

Vízjegyem párja tüzednek,

vízcseppjeim mind neked üzennek,

hűs burokként körbefognak,

ha kell atomjaikra hullnak,

parázsló bőrödön lecsurognak,

le, le a vállon.

A mellek dombjain haboznak,

megyünk, maradunk?

És mennek tovább.

A has kerek holdján,

kissé megnyugodnak,

pihennek egyet, hogy egymásra lelve,

új erővel, együtt, sietve,

csurgó Patakba tömörülve,

fentről örökre menekülve,

elérjék öled párnás puha dómját,

megcirógassák a nyílni kész rózsát,

szerelmed barlangos bejáratát.

 

Aztán, irány tovább, le, a lábra,

körmök gyöngyházán megülve,

arcodra mégegyszer feltekintve,

hullanak fűre

vesznek el örökre.

 

Szervusz szerelem!

Balog Gábor

-csataloo-