BÉKABÉKEDAL

 

Brekk, brekk brekk.

Hínár közt brekegek.

Nagy, gülüszemű béka,

fehér és fekete gólyák

potenciális tápláléka,

egy-két kiemelt,

elhíresült próféta

szakállal meg nem áldott,

mocsárban élő ivadéka,

mondom a frankót,

hogy brekk, brekk brekk.

Rövid az éltem,

és fogtam már legyet,

bogarat eleget,

aztán meg gondolkoztam,

mit is tegyek, hogy lakótársam,

mocsár szülötte,

a vörös vízi patkány

többre vitte,

tán irigy legyek?

Mert mi az igazság?

Múltat, jelent és jódarab jövőt is

elloptak ezek.

Ellene mit tegyek?

Már a mocsaram sem a régi,

vízét elitták, földjét kiméri

egymásnak

pestishordozó sáskahad,

és száz megfogott szúnyogból

nyolcvan nekik marad

adóban.

Időnként erre jár a pákász,

hálóval, vörös ronggyal,

tréninget tart,

hogy mennyivel jobban élünk

mi majd, itt a lápban,

ha hallgatunk,

és megszokott dalunk,

hogy brekk, brekk, brekk,

helyett újat tanulunk!

(Mert szívesen visz magával

oktatni új dallamot szöveggel.

A közelben, kis étteremben

lesz az összejövetel.

Tányért is adnak.)

 

Ha génhibás királyleány,

vagy királyfi csókol,

átváltozom.

Itt, mocsársoron,

a gólyára mondom,

lehetek bármi,

hal, nád a parton,

béka újra, de akár bagoly,

dalom,

hogy brekk, brekk, brekk,

megtartom kis éji zenének.

 

A vízipatkány,

meg bandája,

patkányfonálon magát rángató

Pinocchió,

mind elmehetnek

a …hová tetszik.

BGJ.2008.01.01.