AZ ERDŐN

Vizeket remegni elfelejtető téli napban,

saját lélekutamban, hogy el te érj,

a téli erdőn, vihar levert gallyakat szedtem,

hogy kályhád melegében elhamvadhassanak.

Az erdő csendes volt, mint a lélek.

Rügyek, növények még álmuk aludták,

nappal is. Hó fehér megadása ült a fákon.

Madárhang elvétve sem, mint éjszakákon,

ha nélküled vagyok.

Apró lábnyomod képzeltem elébem,

s gondosan figyelve, nyomaid követve,

hogy, utolérjem a testet is, számban

utad lelassító, engem megvárni késztető

rímeket kerestem, s varázsütésre,

vers jött elő!

Szép volt! Tartalmas, testes, és vállalható,

cirádákkal is. Télfelejtő. Bukkanó vízerekkel,

tavaszt rikkantó himnusz, mi zsongva

keringve, ölelt át egy nekünk jutott,

elérhetetlen, csodás világot.

Hallod? Látod?

A szerző ismeretlen:

„Zöld erdő harmatját, piros csizmám nyomát

hóval lepi be a tél, hóval lepi be a tél.”

Balog Gábor

-csataloo-

2023.02.05.13:22