ÚJRA GONDOLT LUCALES

Havat ígért a szigetemnek

a solymári hegy.
Luca fészkelte magát felhőnyeregre.
Kisszékkel kezemben

lestem az árnyak vonulását.
Jött a palástos, jött a vérző,

suhant Kakukkhegyen

a minden elérő,
a Földön mennybe szállt hamis.
Ropott söprűkeringőt

vudú, vajákos,
és mindegyik kézben

mérges volt a virág,

a mák, a búza,

mindnek hajában koszorúba font

volt a copf.

Templomba,

kongó,

magát kellető nagyharanghoz
egy, de egy se ment be!

Pörög magnó, rég idejétmúlt,
visszafelé csévélve tárcsát.
Bársonya vesztett arcon

csattant tiszta tenyér.

Luca-Lucinka, Borgia kicsit,
batyuja semmi, gönce kopott.
Bája volt kelendő,

hozzá kelengye garmadába'.
Ma hitevesztett.
Eloldalog,

gyorsuló,

nagy gázzal, kanyarban.
Svájci hitellel.

Szürke madár a dróton

bánatosan.
Szemben, a fán,

gallyakból tákolt fészke.
Nincs ereje hazarepülni.
Karvalyok étke a húsa ma is.
Eteti őt naponta, újra a
„Kell a pénz!”
„Kell,
kell,
úgy kell
a
PÉNZ!!!!”

Jön Karácsony Luca!
Neked adom a

kiszsámolyom.
Állj rá, aranyom, és lásd
ünnepváró templomi tömegben,
mily apró, esendő az ember,
s a nője is.

 

-csataloo-
Balog Gábor
2008.11.16./2010.12.13.