TÉLEN AZ ERDŐN

(dépéi-nek, anno)

 

Az erdő meztelen, elnyűtt ruhája

foltokban lábam előtt-alatt,

és itt-ott száll felfelé

vékony fonálban,

mint ökörnyál vándorúton,

a rothadást jelző kósza pára.

 

Az avarból, mint csiga a házból,

gombák színes kalapja les,

galamb és rókagomba,

egymástól pár lépésnyire

természetük különbségeit

kutatja.

Moha fázósan simul a törzsre

tölgyek előírt oldalán,

és két ide nem illő fenyőn

megállt a gyanta folyása.

 

Az érhez érek, mi nyáridőben

méternyi sávon mutatja:

„Itt vagyok, hozok és viszek vizet,

csak úgy magamba’,

inni adni a szomjúzóknak,

s ha nem kell, majd egy patakba,

hogy elvigyen jó messzire,

és nagy és híres legyek”.

Az ér ma vízcsepp, igaz,

több egymás után

a rézsű oldalából:

a hegy könnye csak.

 

A szurdokban a patak,

mi nyáron cserreg,

mint csapat hímrigó,

most álmos hangutánzó:

próbál becsapni,

hogy csónakban ülve,

hullámok lassú loccsanását

hallgatom.

 

Rám települne a depresszió,

- divat ma úgyis -,

de nem hagyom, mert tudom,

hogy jövőre ugyanitt,

- mindössze pár napforduló -,

 újra a zöldet, a tavaszt látom,

és kinő a fű elkorhadt lomb alól,

és minden elköltözött vándormadár

itt lesz koncertet adni, és

virágot szedek majd csokorba,

hogy kezedbe adjam.

 

Kár, hogy nem vagy itt velem.

Most mindezt neked mondanám.

BGJ. 2008.02.08.