IDILL

 

Elszállt a vérnyomásom.

Üldögélt  homlokom felett

a halálfélelem.

Kisebbik kölkömre gondoltam:

lassan emberré válik,

és ahogy a hideg veríték lefolyt,

csak az járt fejemben:

szervusz világ, és nem marad

semmi utánam, pedig

írni tanulnak már unokáim.

 

Féltem erősen,

hát lenyomtam két sört.

Nem volt zenéje az estnek,

nő se volt, gyerek se,

a kutya játék helyett, csak bolondozott,

szóval idill, hát mit volt tennem,

 a Vén Kaszást kiraktam

magam elé a gyepre

és töltöttem neki:

„Most mondd haver,

mitől kéne

 téged szeresselek?

Csak elvenni fogsz,

adni semmit,

ezt én is ismerem.

Hibázol, ahol én hibáztam,

nem józan értelem vezérel,

csak üres verem,

ahová csalni készülsz.

Húzz el innen!

Verd kaszád nyakadba,

Hagyj üldögélni! 

Rólad leették a húst a mítoszok,

fehér vagy, zörögsz,

mint rossz konzervdoboz.

Nem téged vártalak!”

 

Nem volt párbeszéd,

mert nem állt össze a pár,

ő vinni akart, én maradni,

és volt erőm

 időben visszaadni

meghívót éjféli bálba:

„Még nincs kész ruhám,

és munkám is maradt még

idefenn!”

Elment és megnyugodtam.

A sós lé az arcon

rászáradt csíkot hagyott,

a csend betakart, és a hiányok

sem fájtak tovább.

 

A hirtelen jött béke,

mint régi filmből a snitt,

mindig-élt vágyam vetítette:

Úgy, de úgy szeretnék

valami giccses hajón

lassan leúszni az én Dunámon,

Bécstől a tengerig, kabinban,

két whisky között

a harmadikért remegve

végiggondolni mindazt,

amit nem mertem sosem.

 

Balog Gábor 2005.03.11