HORÁNYI ÉJ

 ( a vadrózsa eltűnt asszonyának)

 

Meglestem a puhaszárnyú

baglyot.

Bölcsnek látszott nagyon.

Szemébe néztem. Ott

sárga megértés villogott.

Szerelem, meg fájdalom

nem érdekelte.

Nem volt új neki,

hogy itt az éjszakában,

csendes magányban

lélek őt lesi.

Mint sötét szobor, ült

diófán, időnként

igazított a tollán,

bólintott magamban elsorolt

igazságaimra.

 

Ember! Tévedel!

Süvöltött egyet,

szárnyát kitárva méteresre

a csendes szélre ült,

és mint a tegnap

Elrepült.

 

-csataloo-

BGJ.2008.09.19