A  NÉMA ŐRZŐ 

Lakik bennem egy kisgyerek,

úgy öt-hatéves, fiú.

Hallgat, nagy, ijedt-kék szemekkel,

lesi, hogy pereg az idő felettem

és vált őszbe a hajmaradék.

 

Nézi megriadt kapkodásom,

fogyó fény felé forduló fejem,

titkokra tárt szemem tágulását,

és félt, ha rángani kezd

a meglazult izom szemem sarkában,

a szarkaláb alatt.

 

Tört mondataim cserepdarabjait

játékként kirakja, rendezgeti.

Keresi értelmét a szónak,

mikor hangzott el, ki mondta, és miért?

Majd újrajátssza.

 

Figyel, ahogy a szélre ülve,

mint hajítófegyver, visszaütnek

merész vágyaim.

Látja, amint a szándék hevéből langyos

lötty lesz, míg kijut a fogak nyílásain.

Töpreng, tűnődik.

 

Minden mozdulat lassú, vontatott,

apró ujjával pókhálót igazgat,

rozsdás idegek útjain kutatva.

Arca rezzenéstelen,

csak a szem mozog,

és az is csak lassan.

 

Míg ébren vagyok, éber ő is, tanul,

kiles, raktároz szüntelen.

Piheni nem tud, nehéz a várta,

egy bottal jeleket rajzol,

ha elnyom az álom: porba,

emlékek közé.

 

Néma hallgatója nagy szavaknak,

titkok tudója értetlenül.

Kézen fog, nagyritkán ölel,

nem sír, nem nevet,

csak őriz.

 

Bennem, mellettem él,

mint régi, jó világom,

parasztudvar hetyke vitéze,

dolgos patkolókovács.

Néha elvezetne,

látom arcán, hogy irányt mutat,

s a legyintést is belül:

minek?

A külső burok, váza, otthona:

jómagam - nem érti meg.

Közös sors, ketten csigaházban,

szelíd burokban a két idegen.

Hit nélkül, lemondón,

Együtt.

 

Egy szerelem kerülget makacsul,

visszatérőn, későn jött furcsa érzés,

tán emlék tükre csak,

bekerít befon, száll jó magasra,

játszik velem feldob,

leejt.

 

A kisfiú csendes, nem szólna most sem.

A márvány arcban most sincs visszajel.

Jól teszem?

Annyi kérdés…csak ül,

vagy áll éppen és néz, néz,

figyel.

 

Mit mondjak, hogy szóra bírjam,

csak egyetlenegyszer

csak most, csak most felelj:

Szabad-e hinnem,

szabad –e élnem még

valakiért?

2004.05.23.©Balog Gábor