A JÖVŐ

 

A jövőt, neked, mondd,

hogy énekeljem?

Kottája nincs,

dallamát nem tudom,

a szöveg, mit

mondhatnék monoton,

egyforma hangon,

meg nem írt,

csak találgathatom,

mit kéne rímbe szedni,

lángoló szemekkel

fény felé emelni

két tenyérrel,

és váteszként

szétkiáltani a szélbe.

 

A jövő, minden

napommal rövidebb,

tömör titok.

Bosszantó délibáb!

Tudom, ott van előttem,

látni mégse látom.

Lehet csoda,

benne világom

minden elérhető,

s el nem érhető

tárháza várhat,

megoldhatatlan talány,

kőkemény agytörő,

zsákutca,

a kincset ásó

kanyargós vájatában,

érctől távolra csábító

könnyű fejtés,

torz oldalvágat,

és megtett út jutalma.

Lehet akármi,

sőt jutalom lehet az is,

ha nincs több lépés

az úton.

 

A jövő?

Elhullott mag,

mit találtál,

forgattál kezedben,

arra vártál, szóljon,

de hallgatott.

Te bizton tudtad,

magot fogsz kezedben,

hát elvetetted,

öntözted, lested,

amint kibújt

földből az első

zöld levél.

A jövő sem más,

pont ilyen,

mindent ígér,

míg zöldben a növény

zsenge szára,

és virága rügyben.

Ülsz előtte. Szemedben

táncra kelnek

ismerős színek,

érzed, hogy új lesz,

más, mint már ismert

növények,

félted, őrized,

magadból építed

vázának rostjait,

s mert a várakozás

nehéz és álmosít,

fejed a tő mellé

lehajtod, hagyod,

álom nyomjon el.

Míg alszol,

jövőről álmodsz. 

Aztán, a semmiből,

köpenyes kertész,

- csuklya szembehúzva -

ásóval jön,

tövestül viszi holnapod.

Mehetsz utána,

mezítláb, gyalog,

megkeresni!

Ennyi a jövő.

Csak ennyi.

 

Nincs ének jövőről,

kedvesem!

A hit is csak

annak köszönhető,

hogy jössz velem,

és fogod kezem.

 

BGJ.2008.05.15