PÁRAFÜSTBEN

Már hatvan feletti

Vénusz készülődését figyelem,

csobbanni térd fölöttig

érő kádvíz melegbe,

mezítelen.

Arcát kikezdtél rég a szarkalábak,

bőrére itt-ott

barázdát karistolt magántörténelem,

szép halmai megereszkedtek.

Nem kopottak.

Világot járt lábain az erek

láthatók, visszafogottak,

mint életet adó, vagy mentő hegek,

egykor holdas, szép hasán.

Haja fiúsra vágva,

a száj sarkában félmosoly,

a zuhanyrózsával játszik,

meleg permetvíz pereg

a Vénusz-dombon. csobbanására váró

habokba.

Oly szép, oly természetes

ahogy a pára napbarna bőréről

felszáll, sok kis gomolyban,

hogy csempén kicsapódás,

emlék, személyre szóló,

vagy túl az ablakon

ősz felhője legyen,

csírázó őszi vetésnek áldás.

Én, szépsége torz,

élet-hányatott, csupa ránc

Anakreónja, bámulója.

tág szemmel nézem.

Emlékszem bölcsesség-mentes

ifjúságra, fölös hívságokra,

társas magányra,

s lám, a valóságot

most nem csak képzelem,

foghatót, mint gyermeket

babusgathatom,

hátán a szappan-elosztást

rendezgethetem,

s szája másik szegletébe is

csalhatok mosolyt.

Hívságok ideje elmúlt.

Másoknak felejthetőnek tűnő,

szememben rögzített

festőállványokon

Sandro Botticelli jár

fejemben,

meg az, meg az, hogy

látta-e volna benne, kádamba csobbanóban,

az örök születést-életet?

Balog Gábor

-csataloo-

2021.18.19.