VALLOMÁS, MÉLY TITOKBAN

Már nem érdekel, ha akár az ördög visz el. Az sem, ha hajnali sétáim egyike lesz talán az utolsó út, és valahol ház-közelben, zsebben nem használt mobillal összeesem, eleresztem kezemből a társ, a fehér eb pórázát, és megáll a szívem.

Nem, nem érdekel, mert láthattalak, mert hazataláltam Tehozzád, mert láttam a benned ma is élő töretlen szépség-ifjúságot, láttam a kiveszett, s mégis őrzött vadságot, a békét, és a kezed, ami tele van elképesztően utánozhatatlan szeretettel és simogatással.

Vannak elképzeléseim, igen, vannak. Szinte biztos vagyok abban is, hogy soha közülük egyetlen egy sem valósul majd meg, mert ismerem magam, mert élet-nyertesként mindig, mindenben a vesztes szerep jutott – önhibáimból.

A reményt, természetesen nem adom fel. Becsomagolom, borítékba teszem, s becsúsztatom a párnám alá minden elalvás előtt, szívem fölé teszem, ha kilépek az ajtón a világba, hogy bárki, bárhol talál meg, azonosítani csak az alapján tudjon.

Írhatnék Neked, hozzád szerelmi vallomást, de úgy gondolom, az érzések tolulása elvinné giccsbe, s azt nem akarom. Mégis, vedd úgy, hogy megírtam, hogy azzal van tele a fejem.

Tudom, egymásnak nincs mit bizonygatnunk. Mi, Te meg én, majdnem mindentudók vagyunk, folyamágyban két kavics. Kor felnagyított, kor megtépett, örökké változó, s mindig egymáshoz és önmagukba visszatérő lelkek. Nem csak szeretlek.

Szerelmes vagyok, ahogy voltam is, s annál jobban is – Beléd.

Ember, aki Nélküled élt, s még egy ideig nélküled élhet is talán, ember, aki naivan, vagy messze nem naivan hisz még a csodákban, aki úgy vár Rád, ahogy Te szeretnéd, aki -tudod, vagy nem, szinte mindegy – veled alszik el és Veled ébred.

2021.10.18. Egy hétfő hajnala. Veled, távolban élőm.