KÖLTŐ-MEGHATÁROZÓ

Emlékszem bezártságomban is,

milyen volt,

mikor a talpfák énekeltek,

vertek dobot alattam,

négyszáz ló dobogott,

a koporsófedélnek hívott

deszka borítás alatt,

a gépháznak olaj, s gázolajszagú

útvesztőiben.

A Mura, a sors felé.

Az örvényes, az Eszéket

már rég elfoglaló

Dráván túllépve már.

Kanizsa felé,

ahonnan már elérhetővé vált

Nemesvid, gyermekkor-hazám,

a fúrt kút, a zománcos,

ki tudja honnan beszerzett, városi kád,

amiben mi, unokák fürödtünk,

és nyári körte, meg öklömnyi barackok

potyogtak hol a kútba, hol a kádba.

A mezítelenségünkre emlékezem,

a falusi tisztaságra,

ahol természetes volt,

hogy nyeles, vagy nem nyeles

fürdik együtt,

és nagyanyám kenyérért

ment Göncölékhez kora reggel,

és akkor már, a szomszédban

a Varga-lányok is ébredeztek,

és már égett pata-szaru

szagot is kevert a szél az illatokba,

mert

dolgos, koránkelő volt

az öreg Zámbó kovács,

és ahogy a budi mellett

a csalánt lehugyoztam,

hogy vesszen ki,

asszon,

s ahogy visszamentem a

tollas dunyha alá, hogy

kezem két lánycomb között

majd eljövő időket kutasson

okulásra,

hol nyertes,

hol vesztesen.

Ott, azon az Istentől is eldugott

szegény vidéken,

lettem értékét-szépségét,

elfogadó,

küldetését, csak a szomszéd Jani bácsi

a messze,

bányában, büntetésként dolgozó,

második gyermekét

előttünk szoptató

szép nejét csodálva,

felnőtt.

Elesett.

Balog Gábor

-csataloo-

2021.08.29.