GABIRÉBUSZ

Valaki, egyszer, sok éve, s egy rövid szakaszra életemnek, Gabirébusznak nevezett.

Akaratlanul is olyasmit talált el, amiről azt hittem, a legkülönfélébb módon is titkolni tudom, sajátom.

Nem a titokzatosság, nem az öncélú, mások felé közvetített tudásfelmérés egy megjelenési formája. Nem a megfejthetetlenség, kiszámíthatatlanság.

Sokkal inkább a rejtvénybe, néha könnyen, néha nehezebben kitalálhatón burkolt önmagam, a kérés, az igény a megfejtésre, helyes megoldására. Kitárulkozás az óvatosságban. A korlátlan láthatás megadásának igénye – bontható korlátokkal.

Versnek hitt, mai valami annak is definiálható valamiben utazom, járom köreit utazó vigéc napjaimnak, többnyire önmagam körül.

A verseimet szeretem, sokat adtak mindig, szóltak volt bármiről. Csalóka, de egyben tény is, hogy a magyar ajkúak

egy mára majd ötszázezres közössége valamit már olvasott belőlük, bennük – önmagának, nem nekem.

A minap kisebbik Fiam, kérdezett engem, gyöpösödőt, mit jelentenek nekem a verseim, mi lenne, ha egyik napról a másikra többet nem írhatnék-írnék? Vélem, arra gondolt, az életem fő műve a vers....

Mi lenne?

Semmi.

Talán nem is gondolnék rájuk többet, talán sétáimon egy- egy soruk eszembe jutna, de azon túl?

Semmi!

Sem kifosztottnak, sem levegő-vesztettnek nem érezném magam. Tudomásul venném a változást. Elkönyvelném, hogy kilencedik, vagy huszonharmadik önfelkent szabójánosok között a magam nickje, a – csataloo- is kurva jól alszik majd a béka segge alatti polcán, az olvasás. ismertség, satöbbi szokásos három napjáig, s onnan a valóság, ami meg, vagy meg sem marad.

Könnyet nem ejtenék, egyet se nem. (Amúgy, - tudatlan- életem fő művei a gyermekeim).

Érdekes.

Ma éjjel kaptam értő Baráttól, (azok ritka kivétellel nők nálam) porba döngölő kritikát, valamire, amit szeretek, s többszöri átgondolás után is szeretek.

A kritika kitért szórendre, egybe- és különírás szentelt szabályaira, hasonlat, szimbólum-választás milyenségére, teljes okkal.

Mindezek, az én olvasatomban, csakis én vagyok, a tizenötmillió magyar között, a magam lázadásaival, békétlenségével, békevágyával, a figyelemfelkeltés nem mesterkélt belső kényszerével. Szófordulataim, képeim nélkül, a változó anyanyelv, az amúgy is mindent nivelláló, ellaposodó lenne szegényebb.

Drága, szeretett kritikusom az írása végén adott olyant is, amire nem számíthatott. „Nem azért olvaslak, hogy rébuszokat fejtsek! ” - mondta.

Nem tudja, milyen öröm volt végre, egyszer, újra olvasni magamról, hogy

GABIRÉBUSZ.

Áldja az Isten a kritikáért!

Balog Gábor

-csataloo-

2021.09. 24.