TŰZDOBOZ

Későn jött életembe

a kályhából, szemes ablakán kivilágító

tűz.

Be sosem vallott szerelem lángja volt,

meg teher,

mert téli éjjeleken

- tudd mik a rossz hatásfok,

az időzítések, érzelmek, érdekek fáziskésése -,

két óránként etetni kényszerített,

hogy meg ne fagyjunk.

A nappalaimban vidáman

vettem kezembe a baltát, súlyos fejűt,

és aprítottam kupacba negyven centisre vágott

akácot,

szárítottat,

a kamrapolcon meg akácméz....

Megérte!

A mindig változó láng varázsa,

a kék, a vörös, a sárga,

történet meséltetett a számmal,

ha hallgattam, akkor is,

küldött, vagy vitt ágyba

parasztlányt, városi delnőt, előkelőt,

mindig ugyanazt, egy-az egyet,

s vigyázta álmát

éjeinkben.

A tűztől messzire kerültem.

Ablakszem, kályhán betört.

Hegesztett vaslemez mögött

a lángok már nem meséltek,

csak munkát, hőt adott,

de azt is köszöntem.

Most, messze szív-folyómtól,

másodszülöttemmel építem

álmaim megmaradt világát,

kandallót, csicsásat,

s majd eldőlök, le sosem térdelek

a láng előtt,

ami villódzni fog,

munkás, favágó, öreg napom után a

Karácsony-váró

mélysötétben.

Apám-anyám!

Hálám, nektek,

porladóknak, hogy ezt is megéltem!

-loo-

2021.08.18.